Kultúra – A káosz előjelei (Gorkij-bemutató a Tamási Áron Színházban)

Vajon miért éppen a szüntelenül elvont fejtegetésekbe, töprengésekbe merülő Gorkij-hősök s az ő naiv elképzeléseik keltik fel a mai nézők érdeklődését?"

Jómagam több rossz, nézhetetlen, ásatag és unalmas Éjjeli menedékhely után — mégiscsak ez Gorkij legjobb drámája — 1975-ben a bukaresti Bulandra Színházban láthattam az országból hamarosan elüldözött Liviu Ciulei rendezésében — nagy formában volt akkoriban, a Leonce és Léna, az Első Erzsébet telt házak előtt ment évekig — egy olyan előadást, amely hirtelen megmutatta, hogy a darab él. Megtartva az alapvetően elveszejtő, mélakóros hangulatot, Ciulei kissé felgyorsította a Gorkij-darabot. Motoros szóval, felpörgette. Pontosan ez nem történik meg Zakariás Zalán A nap fiai című előadásában, a rendező sajnálatosan mindent a szövegre és a színészekre bíz, minuciózus aprólékossággal dolgozza ugyan ki a jeleneteket (néhány színész felejthetetlenül él is vele, valósággal tobzódnak szerepeik adta, nem mindennapi lehetőségeikben, vagy mintaszerűen ,,hozzák" a figurákat), a lassúság azonban végzetesen visszaüt, széttördeli a spektákulumot, s így az eredendő jelkép: a külvilág forrongása (ne feledjük, Gorkij a darabot az 1905-ös, vérbe fojtott megmozdulások után írta, amikor rö-vid időre ő is börtönbe került, mintegy fenntartva az orosz irodalom nyomasztó hagyományait — Dosztojevszkij is ült a Péter-Pál erődben… és mások is, hadd ne soroljuk…) nem nőhet hatalmas, rémületes felhőként, árnyként a nemesi polgári, magánéleti válságokban szenvedő és szenvelgő család fölé, noha mindvégig nyomasztóan érezni jelenlétét… Az istenadta ,,népet" képviselő mellékalakok közül a Mátray László alakította Jegor lakatos düheiben, őrjöngéseiben, visszafojtott, de robbanó indulataiban a színpadon is tetten érhető — mintegy hitelesítve az idegbeteg Liza rémálmait és látomá­sait, amelyeket oly bámulatos átéléssel közvetít Szalma Hajnalka, és amelyek, ma már tudjuk, nem voltak puszta, szeszélyes képzelgések, egy úri kisasszony rémlátomásai. Igazolta őket az idő, és a gorkiji szalonokat, nyaralókat, kispolgárokat valósággal elsöpörte a vad és kegyetlen történelem. Ha ugyan túlélték a világégést és az elhúzódó forradalmakat, nagyon is elképzelhető, hogy koholt vádak alapján kerültek a lágerekbe, számokká változva a végtelen forradalmi menetoszlop rabszolgameneteiben.

Ez az előérzet munkál a dráma hátterében, a nép visszafojtott, de bármikor vulkánként kitörő indulatai, a kispolgári rendet felváltó káosz rémálma. Liza és Jegor a szereplők közül a két véglet, két egymást tükröző tükör. Az idegbeteg Liza, aki már szemtanúja volt utcai vérengzéseknek, amikor elszabadultak a féktelen indulatok Jegor dühkitöréseiben, előre látja sorsát. A sorsukat. A szocialista-realista felfogás szerint — láthattam néhány rémületes előadásban A nap fiait, felejthetetlenben még nem — épp a népet jelképező szereplők visszafojtott indulataiban vagy torz vágyaiban fejeződik ki Gorkij igazsága, aki megsejtette (nem, ő, a szocialista realizmus vátesze előre látta!), hogy ez a nyaraló, kispolgári, képzelgő, magánéleti posványba merülő úri világ halálra van ítélve, s csak idő kérdése, mikor tűnnek el a történelem süllyesztőjében, amely szent Oroszországban mindig is a halálraítéltek által saját kezűleg megásott gödör vagy tömegsír volt... Nem biztos azonban, hogy a szocialista-realista s A nap fiai világát végletesen és végzetesen leegyszerűsítő, sematikus magyarázat ma is érvényes, vagy valaha is érvényes volt (?!). A világ változik, és változnak a művek üzenetei is. Zakariás Zalán irigylésre méltó bátorsággal megpróbálta csehovi mintára felfejteni a magánéleti válságaikban vagy rögeszméikben fuldokló hősei életét, de úgy, hogy érzékeltethesse, Liza lázálmai nem csupán ,,ideges" képzelgések, bármikor valósággá változhatnak, a káosz már az ilyen-amolyan szalonok ajtaján dörömböl, s miközben a reménytelen szerelmek egymásra montírozódnak, a mélyben már készül valami, hallatszik a dübörgés, amellyel a rendező fülsértő csikorgásokkal megspékelve alá is festi előadását, s ilyen értelemben a homlokukon lámpásokkal megjelenő, díszleteket átrendező munkások is e rémületes, de elkerülhetetlen káosz előhírnökei, noha egyfolytában rendeznek, rendezkednek… Nem hinném viszont, hogy az előadás minden szempontból ,,készen" lenne, talán a végzetes lassúságon is lehetne még változtatni, a kiváló színészi játékot ez csak erősíthetné. S így talán Jelena (Pál-Ferenczi Gyöngyi) talányos arca még emblematikusabban fejezhetné ki ennek a pusztulásra ítélt világnak a diszkrét báját. És Szakács László ingerkedő robbanékonysága és szarkasztikus dühe — akár nemrég, az Ilja próféta esetében — magával ragadhatná az egész félálomban szenvelgő orosz szalont…

A kérdésre, hogy Gorkijt (Puskinnal, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal együtt) ki kellett volna-e dobni a jelenkor gőzhajójából, ahogy futurista korszaká­ban Majakovszkij javasolta, aki, akárcsak nálunk Ady, az új világ új dalainak ígéretével robbant be az orosz irodalomba, meg is adhatjuk a választ. Nem kellett volna, ahogyan a többieket sem, akik népszerűbbek s aktuálisabbak, mint valaha… A világ ugyanis, egy másik költő szavaival, nem előre halad, hanem hátulról épül…