Színész kerestetik, ember találtatik (Krétakör–Osonó tábor)

Az augusztusi tábor célja az, hogy a Krétakör készülő, A papnő című előadásához szereplőket találjanak. A produkciót Schilling Ár­pád, a Krétakör művészeti vezetője rendezi, a bemutató októberben Buda­pesten, a Trafó – Kortárs Művészetek Házában lesz. Az előadás egy falusi iskola diákjainak és tanárainak történetét dolgozza fel. A játék formanyelvének kialakításában a színházpedagógia eszközeit kortárs színházi formákkal ötvözik. A kiválasztott diákok a történet felnőtt szereplőit alakító hivatásos színészekkel játszanak majd együtt – ez a Mikes Kelemen Lí­ceumban e héten zajló tábort beharangozó hír lényege. Ám e néhány információ mögött sokkal több rejtezik: első megközelítésben egy különleges előadás lehetősége; de a felszín alatt ott a vakvágányra jutott emberi sorsok másfelé terelésének lehetősége is. És talán ez utóbbi az, amiért oly különleges a Krétakör és az Osonó közös tábora.
Schilling Árpád egy trilógián dolgozik, ennek része az anya történetét feldolgozó, A papnő című előadás, melyhez gyerekszereplőket keres. S mert jól ismeri a magyarországi diákszínjátszást, úgy véli, sem a vidéki, de különösen a pesti gyerekek nem tudnák hitelesen képviselni azt, amire gondol. Ezért kereste olyan kamaszok közelségét, akik a nagyvárostól távol élték le eddigi életüket, s akiknek nincs színházi tapasztalatuk sem. Az Osonó tevékenységét, előadásaikat és táboraikat ismerte, kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy Fazakas Misit kéri fel az "előválogatás" megszervezésére: olyan 13–15 éves gyerekek toborzására, akik olyannyi­ra "szűzek", hogy nemcsak diákszínjátszással nem kacérkodtak mostanáig, de még színházban sem jártak. Ez azonban feltételei egy része csupán, Schilling "extrém" eseteket keresett, többek között cigányokat, eldobott gyerekeket, úgymond rendezetlen családi háttérrel rendelkezőket. Így toborzódott a közel félszáz fős táborba három gyerek az Őrkőről, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány tusnádi házából tizenegy lány, a csíkszeredai árvaházból, a kézdivásárhelyi gyerekotthonból még néhányan. És így alakult ki egy emberileg nehezen megnyíló, színházi szempontból esetlen, csetlő-botló társaság, melyből a rendező kiválasztaná azt a húsz gyereket, aki az előadásban a hivatásosokkal együtt játszana. Hogy ez eleve magában hordozza a bukás lehetőségét? Schilling számára fontosabb a szakmai kihívás. Ezért nem írta meg előre az előadás szövegét, csupán egy laza vázzal indult neki a tábornak. A megtalált szereplőkre, a színészt alakító emberre szabott történetekből áll majd össze a produkció – és ez már a bukás kockázatánál sokkal többet nyom a latban.
S ha mindezt akár önzőségként is lehetne címkézni, Schilling tesz róla, hogy a tábor ne csupán a szereplők castingolása legyen – nyilván, erre Fazakas Misi nem is vállalkozott volna. Nem színészképzés zajlik a Mikesben, hanem lehetőség felkínálása a táborban részt vevőknek, hogy a színház által megnyíljanak, megismerjék magukat és társaikat, felfedezzék értékeiket, lehetőségeiket. Lehet, további életük során a színjátszással mint alkotási folyamattal többé nem találkoznak; de az a lehetőség, melyet ilyen vagy olyan okok miatt, elvetélt sorsuk okán "családi" környezetükben nem kaphatnak meg, hogy felfedezzék, ők is jelen vannak a világban – ez a tábor igazi értéke. S hogy azon túl képesek megteremteni egy érvényes színházi pillanatot, melyet a Trafóban – s majd aztán bárhol, hová elhívják az előadást – bemutatnak, már csak nyereség. Amúgy nem csupán számukra, hanem az elit színházművészeten nevelkedett közönségnek is.