Benő Attila költőként vált ismertté, az 1990-es évek első felében lépett fel mint a rendszerváltás utáni első nemzedék tagja, kötettel is Fekete Vincéékkel, Orbán János Dénesékkel együtt jelentkezett (Csontkalitka, 1995), de egyetemi tanulmányai befejezése óta oktatóként dolgozik a kolozsvári egyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékén.
Ezért abban a különleges, mondhatni fokozott felelősséggel járó helyzetben van, hogy egy személyben – Arany János szavaival szólva – nyelvész úr és költő. Nyelvész énje így jobban „tudja”, költő énje pedig jobban „érzi” a nyelvet, amelyre reflektál mindennapi tevékenysége során, illetve amelyet „anyagként” és költői hivatása lehetőségeként nem kerülhet meg. Persze, Arany élesen különválasztja a tudóst a művésztől, egyiknek az értelmi megismerést, másiknak a megérzést tulajdonítva: A nyelvnek is törvényeit: / Széppé, jóvá mi tészi: / Nyelvész urak jobban „tudják”, / A költő jobban „érzi” (Aisthesis. Megérzés).
Benő Attila új, nyelvészeti tanulmányokat és dolgozatokat tartalmazó kötetét* nemrég Bretter György-díjjal jutalmazta a Romániai Írók Szövetségének Kolozsvári Fiókja. E kötet egyes írásaiban a szerző a nyelvi jelenségeket és törvényeket – hol az élő beszédre, hol az írottra alapozva – úgy figyeli és tanulmányozza, illetve értelmezi, hogy azokat a gondolkodással kapcsolja össze, s így sikerülhet neki esetenként napjaink akár mélyebb, szemléletbeli és ideológiai vonásait és irányvonalait is leírnia. Az ilyen jellegű írásokat a Jelek és jelentéslehetőségek, valamint A másik nyelv című ciklusokba sorolva találja az olvasó.
A hatalom (tovább élő) metaforái című dolgozatban például az írott nyelvre alapozva mutatja ki a hatalom természetének egynémely vonását a rendszerváltást közvetlenül megelőző és követő diktatórikus, illetve demokratikus politikai berendezkedés időszakában. Az adott szövegekből kiolvasható, hogy a hatalom megszerzése és megtartása mindkét periódusban katonai, harci műveletként értelmeződik, ami a nyilvánosság különböző fórumain következetesen használt ilyen jellegű metaforák alapján állítható. Ezért fordult és fordul elő a diktatúra és a demokrácia politikai diskurzusában, hogy a nép hadsereg, a párt vezérkar, az állampolgár katona, a tevékenység harc, sőt, még a kultúra is harci eszköz, azaz fegyver. Ilyen tekintetben állítja a szerző, hogy a metaforák „mint valami vírusok, ott élősködnek észlelésünkben, kész sémákra, sztereotípiákra egyszerűsítik a valóság bonyolult viszonyait, és eszerint láttatják őket”.
A szerző az élő nyelvre alapozva vizsgálja a moldvai csángó magyarok beszédének sajátosságait (kölcsönszóhasználat, kódváltás), valamint a Kárpát-medencei kisebbségi nyelvváltozatoknak és az anyaországi közmagyarnak az idegen- és kölcsönszavak használatában mutatkozó jelentésbeli különbségeit. Gyakorlati haszna van a romániai magyar hivatali nyelv kérdéseire irányuló vizsgálódásoknak, sőt, a szerző javaslatokat is tesz például a román eredetű idegen- és kölcsönszavak hiteles magyar helyettesítésére a közigazgatásban és az oktatásban, vagy foglalkozik az új rendőri fokozatok „magyarításával”. A média bizonyára érzi ennek nagy szükségét, s rá hárul a nyelvtudomány ilyen jellegű eredményeinek továbbítása, a közbeszédben való elterjesztése is.
Nyelv és nyelvhasználó igen szoros, egymásra ható, egymást alakító kapcsolatban áll, amit a nyelvtudomány egyik klasszikusa, Humboldt úgy fogalmazott meg, hogy – idézi a szerző – „azzal a művelettel, ahogy az ember kitermeli magából a nyelvet, egyben bele is szövi magát”. Ennek a bonyolult viszonynak a vizsgálatában áll a nyelvtudomány egyik fő-fő törekvése, s ha e tudomány művelője még költő is, mint Benő Attila, akkor bizonyára még fokozottabban figyel nyelv és beszélő, nyelv és gondolkodás ama viszonyára, amelynek során az ember úgymond beleszövi magát a nyelvbe, hiszen tudnia és éreznie is kell neki, hogy mi teszi széppé és jóvá. Jelesen a magyart.
* Benő Attila: A dolgok másik neve. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2011
