Tegnap ismét hetven fölötti létszámban csatlakoztak hozzá, kevés kivétellel ez volt a szokásos létszám – bár olykor többen is, máskor pedig kevesebben szánták rá a szabad idejüket a nyilvános állásfoglalásra. Sánta Imre úgy érzi, célját elérte: ez nem feltétlenül a tömegek, hanem inkább az állóvizek megmozgatása volt, a közvélemény érdeklődésének felkeltése: ma már a Mikó-ügyre és egyéb jellegű magyar közösségi gondokra is érzékeny az erdélyi magyarság. Az már csak ráadás, hogy július elejétől augusztus végéig olyan közösség kovácsolódott össze a járdán, amely felelősen gondolkozik, és amelyre bármikor, bármilyen ügyben számítani lehet: óriási dolog, hogy Sepsiszentgyörgyön száz-kétszáz vagy ezer ilyen ember él. Szeptember elsején azonban nem ér véget a harc, nem szabad megnyugtatni a lelkiismeretünket: ez még csak a kezdet, és még nem tettünk meg mindent, továbbra is helyt kell állni, mindenkinek a maga helyén – mondotta búcsúzóul az egybegyűl­teknek, akiknek egy-egy kézfogással egyenként is köszönetet mondott. Volt, aki lelkesedett, és volt, aki sírt, és többek kezében lehetett látni azt a bibliai idézetet, amelyre eddig támaszkodtak: „Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem” (Jób könyve 27,6). Közben a parkban zajlott az élet, jöttek-mentek a kisgyermekes családok, idősek, fiatalok, rendfenntartók, a mai megmozdulás szervezői.
A pódium már elkészült, egy angol nyelvű óriásplakát felfüggesztésével birkóztak még. Hét óra előtt az erdélyi református egyházkerület püspöke, Papp Géza is megérkezett, Antal Árpád polgármesterrel együtt odament a már több székely zászlót is lengető csoporthoz, és megköszönte az 57 napi kiállást. A már összeszokott tüntetők a himnuszéneklés után váltak el, ma azonban 10.30 órakor újra találkoznak megszokott helyükön, és együtt vonulnak fel az Igazság napján.