Délutánonként, esténként, tűzhetett nap, eshetett eső, menetrendszerűen, zászlókkal érkezett a hol több, hol kevesebb főből álló tiltakozó sereg, hogy aztán a napi megmozdulásokat záró székely himnusz közös elénekléséből is kihallja, kiérezze mindenki: nem tűri e közösség, hogy szellemi-anyagi javait az igazságszolgáltatás paravánja mögé rejtőző sötét erők elvegyék, nem engedi e nép, hogy bármit elműveljenek vele.
 És miközben Sánta Imréék konok kitartással őrt álltak az iskola előtt, olyasvalami történt, amit igen régóta tapasztaltunk: megmozdult mindenki. A politikus mintha letett volna azon szándékáról, hogy kizárólag pártja érdekei szerint cselekedjék. EP-képviselőink Brüsszelben tették szóvá az égbekiáltó igazságtalanságot. Az egyház mozgósította lelkészeit, híveit, nagyszabású tüntetés szervezésébe kezdett. Számos civil szervezet szolidaritását fejezte ki az ügy iránt, a magyar kormány magas rangú képviselői biztosították támogatásukról a jogaiért kiálló erdélyi magyar közösséget – Sepsiszentgyörgytől a Görgény völgyén, Budapesten és Brüsszelen át Ausztráliáig minden magyar részt vállalt az Igazság napja előkészítésében, a Mikó-ügy ismertetésében.
Úgy tűnik hát, az első próbát kiálltuk. Bár merültek fel nézeteltérések, bár talán még ma is részben más üzenetet fogalmaz meg egyik vagy másik magyar szervezet, mégis bebizonyítottuk, szükség esetén képesek vagyunk összezárni sorainkat és egységesen fellépni. Ha reakciókészségünket teszteli a hatalom, ha azt akarják felmérni Bukarestben, mi az, amit lenyel még a magyar közösség, meddig lehet elmenni az asszimilációs, jogtipró törekvésekben – láthatják, a választ ma adjuk meg. Azzal, ha sokan, ha rengetegen leszünk.
 A legnehezebb próba azonban hátravan még: mert hogy mi lesz szeptember elseje után, az leginkább azon múlik, felismerjük-e végre, hogy erőt csak akkor tudunk felmutatni, eredményt csak úgy tudunk elérni, ha a legfontosabb, közösségünk egészét érintő ügyekben összefogunk. Nem csak egy napra, hanem hosszabb távon is.