A szikla oldalában egykor sólymok fészkeltek, majd jött az ember, és felépítette a maga kőből rakott sólyomfészkét. Ő sem maradt azonban túl soká, embertársai elűzték, és a sólymok ismét visszatérhettek.
Röviden így lehetne összefoglalni a sepsibükszádi Sólyomkő-vár történetét, azét a várét, amelyet a helyi hagyomány szerint soha nem foglalt el ellenség, és amely a maga korában szemtanúja volt a szabad székely közösségek és a közülük kiemelkedő nemesek küzdelmének. Mára már a sólymok is eltűntek, de a vár falai az évszázadok pusztítása ellenére is állnak, őrizve múltunk egy kevésbé ismert szeletkéjét.
A Vápa-vártól két kilométerre északra, ugyancsak az Olt jobb partján, a helybeliek által Somkőnek is nevezett, Sólyomkő vagy Alsó-Sólyomkő nevű, kúp alakú, 717 méter magas sziklaszálon találhatóak a másik Sepsibükszád melletti középkori erődítmény, a Sólyomkő-vár romjai. A területet többször is erődítették. A középkor folyamán a sziklaszálon vár emelkedett, míg a II. világháború utolsó éveiben keleti oldalán egy védelmi állást építettek ki, amelynek nyomai, valamint a hozzá kapcsolódó sziklába vájt bunker részben ma is megvan.
A mintegy 120 méterrel az Olt árterülete fölött emelkedő erődítményt három oldalról a szikla meredek lejtői határolják, megközelítése csak az enyhébb lejtésű északi oldalról lehetséges. A vár két jól különválasztható részből tevődik össze: a Sólyomkő tetejének északi oldalán húzódó keskeny gerincen fekvő, kőfalakkal övezett várudvarból vagy „alsó” várból, valamint a csak a várudvarból megközelíthető szikla csúcsából.
A mintegy 60×20 méter alapterületű „alsó vár” 1,3 méter vastag, válogatott, közepes méretű kövekből, jó minőségű habarccsal rakott falai párhuzamosan futottak a gerinc élével, és déli végeiken hozzáépültek a sziklacsúcshoz. A fal magasságát ma már nem lehet pontosan megállapítani, de a falkoronán található lőréses pártázattal együtt elérhette az 5–6 métert is. Az omlások, valamint a II. világháború idején kialakított védelmi állások komoly károkat okoztak a várfalakban, amelyekből ma már csak a nyugati oldal falai, valamint az északi várfal egy rövid szakasza áll. A vár belsejében semmilyen építmény (víztározó, lakóépület) nyoma nem figyelhető meg.
A vár bejáratának helye nem ismert, de feltételezhető, hogy a megsemmisült északkeleti rész környékén lehetett. A terep adottságaiból, valamint a vár formájából arra lehet következtetni, hogy a bejáratot a saroktól hátrébb (délebbre), a csernátoni Csonka-várhoz hasonló módon, két, egy rövid szakaszon párhuzamosan futó falazat között alakították ki.
A Sólyomkő mintegy 12×12 méter alapterületű csúcsán, amelyhez a várfalak támaszkodnak, nem található semmilyen épületre utaló nyom, ennek ellenére elképzelhető, hogy itt állhatott az erődítmény lakótornya. A létével kapcsolatos bizonytalanságot elsősorban a kutatás hiánya, valamint az elmúlt évszázadban elvégzett tereprendezési munkák okozzák. Orbán Balázs tornyot vélt látni a Sólyomkő csúcsán, egyetlen tanúként véleménye megkérdőjelezhető lehetne, azonban megfigyeléseit a vár területét bolygatatlan állapotban utolsóként látó Ferenczi Sándor is elfogadta és megerősítette. Tény, hogy a csúcsot már a középkor folyamán lenyeshették, egy lapos felületet alakítva itt ki, és ez a terület elegendő lenne akár egy, a Bálványos-vár lakótornyának méreteivel megegyező torony megépítéséhez is. Elképzelhető az is, hogy az előkészített terepen már nem került sor az építkezésre, vagy amennyiben megkezdték azt, nem juthatott el a befejezésig, ugyanis a vár rövid és viszonylag zaklatott története miatt a tulajdonosok kénytelenek voltak felhagyni az építkezéssel.
A várról Orbán Balázs óta szinte mindenik, a székelyföldi várakkal vagy a várakkal általában foglalkozó szakíró kifejtette véleményét, eleinte székely ősvárnak, utóbb a – források ismeretében – a Mikók tulajdonának tartva azt.
Az erődítmény területén egyetlen alkalommal folyt régészeti kutatás, közvetlenül a védelmi állások kiépítése előtt, de sajnálatos módon mind a közöletlen dokumentációnak, mind pedig az itt ásató Ferenczi Sándornak nyoma veszett a II. világháború során.
A vár egyike azon kevés székelyföldi középkori erődítménynek, amely az írott forrásokban is szerepel, ugyanis létét három oklevél is említi. Ezek közül egyről (a Csáki László vajdának tulajdonított, 1421. július 8-án kelt, Küküllőváron kiadott oklevélről) a forráskritika bebizonyította, hogy 19. századi hamisítvány, míg a másik kettőt, az 1344 júliusában, valamint az 1366 májusában kiadott okleveleket hitelesnek fogadta el. Ezek az oklevelek egyértelművé teszik, hogy az erődítmény egy nemesi család – a Mikó család – magánvára volt,
A környező terület történelme viszonylag jól ismert, de magára a vár építésére, használatára, majd elhagyására nem igazán nyújt támpontokat.
A Mikó fiak a 14. század harmincas éveiben vették birtokukba a Málnás és a Tusnádi-szoros között fekvő területet, ahova két jobbágyfalut telepítettek: a mai Mikóújfalu környékén fekvő Gerebencset és a valamivel északabbra található Zsombort. E nemes család terjeszkedése kiváltotta a területet magukénak tekintő sepsiszéki székelyek nemtetszését, akik 1342 májusában kifosztották mindkét falut, és elűzték innen a jobbágyokat, de egyúttal a Mikók oltszemi udvarházát is feldúlták. I. Lajos király (1342–1382) kivizsgálást indított ez ügyben, több oklevelet is kiadva – köztük az említett 1342. júliusit –, míg végül a Mikóknak adva igazat, elrendelte a terület körülhatárolását. Ez 1349 szeptemberében történt, amikor a szomszédok vagy azok képviselőinek jelenlétében sor került a határjárásra, amelyről a sepsiszéki székelyek ismeretlen okokból kifolyólag lekéstek. Az ekkor körülhatárolt birtok határjelei részben ma is felismerhetőek, így tudjuk, hogy ezek csak az Olt bal partján helyezkednek el, és köztük a jobb parton emelkedő várat meg sem említik.
A határjárás és beiktatás nem rendezte az állapotokat, ugyanis tíz évvel később, 1359 nyarán a székelyek ismét megszállták a Mikók birtokait, és hogy a kedélyek lecsillapodjanak, újra a királynak kellett közbelépnie 1366-ban, amikor a birtokot és a várat visszaadatta a székelyekkel a Mikóknak. A birtok a következő évtizedben még biztosan a család tulajdonában volt, de a 15. század első felére elnéptelenedhetett, mert az újabb, 1448-ban kirobbant konfliktusban már nem említik meg.
Ezek alapján arra lehetne következtetni, hogy a vár építésére a 14. század harmincas éveiben kerülhetett sor, és az 1344-re keltezett okleveles említésre hivatkozva feltételezhető lehetne, hogy röviddel a Mikók és sepsiszéki székelyek közötti konfliktus tetőzése után már állt. Közelebbről megvizsgálva az adatot kiderül, hogy a hivatkozás csak az említett 1366-os határjáró oklevélbe utólag beszúrt parancslevélben jelenik meg, ott is csak utalás formájában. Annak ellenére, hogy ezek szerint 1344-ben már szóba került a vár, az 1349-ben végrehajtott határjárás során meg sem említik létét, pedig közvetlenül a birtok határaként leírt Olt folyó fölött emelkedett. A fenti adatból legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy a király már 1344-ben is intézkedett a birtok ügyében. A várat nem említik az 1359-es, a sepsiszéki székelyek ellen kiadott, a Mikók birtokai elfoglalásának ügyét részletesen tárgyaló parancslevélben sem, pedig az Olt melletti birtokok kifosztása és megszállása után lehetetlen lett volna azt a Mikóknak megépíteni.
A fentiek alapján arra kell következtetnünk, hogy a vár megépítésére mindenképpen az 1349. évi határjárás utáni időszakban került sor, ezáltal a Mikók részben így próbálták biztosítani itteni birtokaikat, de az is meglehet, a család egyes tagjai ide akarták áttenni rezidenciájukat, és ezért volt szükség az erődítmény megépítésére. Nem zárható ki az sem, hogy éppenséggel a vár építése volt az a tényező, amely kiváltotta a sepsiszéki székelyek 1359. évi tavaszi támadását.
A várat végül is csak rövid ideig, legfeljebb két-három évtizedig használhatták, ugyanis annak következtében, hogy Zsombor és Gerebencs a 14. század végére, a 15. század elejére elnéptelenedett, és a Mikók bázisa a Székföldi birtoktömbbe tevődött át, elvesztette szerepét, és átadódott az enyészetnek.
