― Mikor, miért kerültél el Sepsiszentgyörgyről, hol élsz, hol dolgozol?

― 1990-ben kerültem Kolozsvárra, az akkor újrainduló Református Kollégiumban jártam az utolsó két líceumi évet. Teológiára készültem, de ahogy elvégeztem a kollégiumot, valamiért mégis a színház felé fordultam. Talán a műhelymunka csábított el, amit Tompa Gábor irányított. Így végül is az akkor szintén újrainduló kolozsvári színművészeti főiskolára felvételiztem. Színész szakot végeztem, s a diploma megszerzése után a kolozsvári színházhoz kerültem.

― Mióta rendezel?

― Az egyetem elvégzése után, a kolozsvári színházhoz kerülésemmel egy időben tanársegéd is lettem a főiskolán, az akkor induló évfolyamon. Csíky András második asszisztense lettem Spolarics Andrea mellett. A diákokkal való munkáim során kezdtem el rendezőként dolgozgatni; a másodév első felétől a vizsgaelőadások már majdnem teljes értékű produkcióknak számítanak. Így született meg egy remek előadás Moliére Képzelt beteg című darabjából, amit a színház felvett műsorára. Még Sepsiszentgyörgyön is turnéztunk vele annak idején. Ezután kért fel Tompa Gábor, hogy immár színészekkel próbáljak meg vígjátékot elkészíteni mint játékmester, mert azt még nem lehetett kiírni a nevem mellé, hogy rendező. És így, szép lassan átjátszottam magam a másik pályára.

― Van egy másik fontos tisztséged is a kolozsvári színháznál...

― Igen, a kolozsvári színház művészeti aligazgatója vagyok, ami most elég megterhelő feladat, mert színházunk európai kapukat dönget, és idén valószínű, hogy belép az Európai Színházi Unióba. Ez rengeteg munkával jár, át kell gondolni, át kell értelmezni egy picit mindazt, amit eddig csináltunk.

— Miért éppen A szabin nők elrablását rendezed?

— Először úgy terveztük, hogy ha 2005-ben sikerült színpadra állítani A csárdáskirálynő című nagyoperettet, akkor most legyen egy nagyon igényes musical, a Chicago. Utolsó pillanatban derült ki, hogy gond van a jogokkal: mivel Bukarestben már játsszák, s az országban máshol nem lehet megvenni a mű színre vitelének jogait. Gyorsan mást kellett választani, így került szóba A szabin nők elrablása. Nagyon nehéz olyan darabot találni, amiből megfelelő szilveszteri előadás készülhet. Ilyenkor azon túl, hogy az ember még egyszer jól akarja érezni magát az óévben, szeretne kapni valamit arra vonatkozóan is, hogy mi lesz az új évben ― egyfajta mérleget kellene felállítani. És természetesen több ízlést is ki kell szolgálni, de hát ez mindig így van. A szabin nők elrablása a maga műfajában remekmű. Jól működő recept szerint íródott, igazi bohózat, mely olyan ravasz módon szól színházról, társadalomról, ízlésről és ezek egymáshoz való viszonyáról, hogy szerintem képes kiváltani azt a csodát, amit katarzisnak nevezünk.

― Általában zenés darabokat rendezel mostanában. Miért?

― Ezt én sem tudom egészen pontosan. Azt hiszem, van egyfajta adottságom, affinitásom a műfajhoz, főként a vígjátékokhoz. Például sikerült néhány olyan zenés mesedarabot rendeznem Kolozsvá­ron, amely nem csupán igazi közönségsiker lett, hanem valóságos rajongótáborok is alakultak. Ez nagyon jó, mert ezek a gyerekek megismerték, megszerették a színészeket, és bizonyára felnőttként is fognak színházba járni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ezt a műfajt nem lehet megkerülni. Amilyen irányban a társadalom fejlődik, lassan minden színház kénytelen lesz ilyen darabokat is játszani. Itt nem az igénytelenségről beszélek, a politikai kabarékról vagy különböző más haknikról, hanem azokról a zenés vígjátékokról, amelyek ugyanúgy hordozzák a színház csodáját, mint mondjuk a Godot-ra várva. Színházcsinálóként nem is olyan könnyű ez a „könnyű műfaj: nagyon nehéz magas szakmai szinten létrehozni egy ilyen előadást.

Lejegyezte: Nagy B. Sándor