Farkas Réka
Furcsa és nehezen értelmezhető az a halogatás, ahogy az RMDSZ az autonómia-törvénytervezethez viszonyul. Huszonöt éves késlekedés után most ismét húzzák-nyúzzák, hónapról hónapra odázzák a jogszabály kidolgozását, véglegesítését. A téblábolás éleszti a gyanút: ismét szemfényvesztés áldozatai leszünk, valójában nem is gondolják komolyan a statútum parlament elé terjesztését.
Érthetetlen mindez azért is, mert nem kellett nulláról indulniuk: jó néhány autonómiatervezet készült már, s nem egy példa létezik a nagyvilágban is. Nem kis feladat ugyan a dél-tiroli törvényt átigazítani romániai valóságra, de nem is lehetetlen. Főként, hogy az alap elkészült, Márton Árpád képviselő állítása szerint kidolgozta, s megvannak a vitás kérdések alternatív javaslatai is. Ama nagybecsű bizottság, melyben politikusok, szakértők, egyetemi tanárok kaptak helyet, mégsem tud összeülni, nem futja idejükből. Pedig ha a nyilatkozatokat hallgatja az ember, azt gondolná, ennél fontosabb teendő nincs is, szívügyüknek tekintik az autonómia jogszabályi megalapozását azok, akikre e feladat rábízatott. Mégsem halad a munka, leküzdhetetlen akadály a távolság, az idő.
Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor maga szabta a decemberi első határidőt, aztán szintén ő magyarázta, hogy nehezebbnek bizonyult a dolog, mint gondolták, még néhány hétre szükség lesz. Január elején már február közepi időpontot jelölt meg, s most ennek közeledtével előbb kora tavasz, majd május eleje vetődött fel lehetséges dátumként. Az is kiderült, még a bizottság tagjai sem tudják pontosan, hányan vannak, és ki tagja e testületnek, s a zavaros nyilatkozatból úgy tűnik, itt-ott néhányan leülnek, vitáznak, de érdemi, összefogott munka nem zajlik, még arról sem sikerült dönteni, milyen is legyen a törvény: maximalista, a magyarság minden igényét magában foglaló vagy engedményektől, kompromisszumoktól terhes, mely esetleg elfogadtatható a román többséggel.
Nehéz magyarázatot találni a halogatásra, de kitetszik: minden hangzatos ígéret ellenére sem akaródzik az RMDSZ-nek előrukkolni egy épkézláb, vállalható autonómiastatútummal. Kormányra igyekeznének, s lesik a bukaresti koalíció szétesését? Vezetői közül néhányan zsarolhatóak, s nem merik vállalni a kockázatot? Vagy egész egyszerűen nem érzik az ügy fontosságát, a napi politika, a kis lépések elnyelik idejüket, erejüket? Esetleg valami egészen más áll a totojázás hátterében? Találgathatunk.
Egy biztos: kampány jön, és ismét zászlójukra tűzik az autonómiát. A kérdés csak az: továbbra is maradnak szólamoknál, vagy végre konkrétummá válnak az ígéretek? Az idő ugyanis fogy – s fogyunk mi is.
