Vasút közelében, épületnek aligha nevezhető betonfalak közt, huzatos híd alá bevackolódva – így élnek sokan, férfiak, nők, idősek és kiskorúak Sepsiszentgyörgyön. A Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei meleg teával keresték fel az utcán élőket, és arra próbálták rávenni őket, hogy ne a szabadban, inkább az éjjeli menedékhelyen töltsék az egyre hidegebbé váló éjszakákat.
Esőben, hidegben, termoszba zárt teával felszerelkezve indultunk útnak a máltaisokkal és a szálló munkatársaival, elsőként az Olt negyedi ANL-tömbházak mögött álló, valamikor kazánházként szolgáló épületmaradványhoz. A környező lakásokban már villanyt gyújtottak a lakók, a hatalmas, ajtó és ablak nélküli betoncsarnokban csupán egy kis tűz pislákolt. Bár kőhajításnyira, mégis nagyon távolinak tűnik innen a város.
Betegek támaszai
Az idegent láncra vert kutyák tartják távol – Székely Róbert, a hajléktalanszálló vezetője szerint korábban a sok kóbor kutya miatt nem tudták megközelíteni az itt élő mintegy tíz hajléktalant. Bélelt kabátba öltözött férfi fogadja köszönésünket, három éve ez az otthona: hulladékhalmok mellett rögtönzött ágyak, kiselejtezett gyapjúpaplan, falatnyi kenyér egy régi konyhabútoron, s még egy asztalt is összetákoltak a tűz közelében. Azt meséli, 24 évig egy sepsiszentgyörgyi gyárban, aztán Magyarországon dolgozott, ahol hivatalosította volna munkaviszonyát, ezért hazatért, ám mire visszament, odalett a munkahelye. Jelenlegi kilátástalan helyzete ellenére mozgássérült, kerekes székbe kényszerült társának is támasza. Hasonló körülmények fogadnak az épület másik szárnyában, s mint kiderül, a régi heverőn és matracon paplanok, takarók közé vackolódott férfiak is egymást segítik a bajban: egyikük lábfejéről ugyanis fagyás miatt eltávolították lábujjait. Ismerősként köszöntik őket is a máltaisok, hiszen korábban bejártak a szállóra – most csak a meleg teát fogadták el, egyikük pedig segítség gyanánt meleg cipőt kér. Az éjjeli szálló szociális munkása, Rákos Zsolt mindenki személyi adatait feljegyzi, hogy a következőkben kiderítse, ki milyen juttatásra lenne jogosult, miközben Székely Róberttel arra kérik a férfiakat, fontolják meg ajánlatukat, töltsék inkább melegben, a menedékhelyen az éjszakákat.
A városszéli benzinkutak szomszédságában, egy ismert, sikeres vállalkozás bejáratától nem messze nyílászárók nélküli kis épületre világítunk a segélyszolgálat autójából. Egy férfi pillepalackból rögtönzött pohárból gőzölgő kávét kortyol – két tégla közé rakott annyi tüzet, hogy éppen vizet forralhasson. A kis épület védettebb sarkában ruhák tornyosulnak, előtte egy régi ágybetéten védence, az ötven év körüli, gyengén látó hölgy kuporog. Személyi iratai nincsenek, így az általa bemondott adatok alapján próbálják meg a későbbiekben azonosítani, valamilyen szociális juttatást elintézni számára az éjjeli szálló munkatársai.
Otthon a vágány mentén
Sepsiszentgyörgy régi gyártelepe fölött egy töltésre felkapaszkodva, a sínpályák közt haladva érjük el az egykori vasúti őrházat – a máltaisok egy előző terepszemléjükön bukkantak rá az otthonossá tett, tiszta, polcokkal, kis ággyal felszerelt épületre. Lakójával azonban ezúttal sem sikerült találkozni, ezért tervezik, ide egy reggel térnek majd vissza. Láncra zárta piciny, ideiglenes otthonát az az asszony is, aki évek óta a várost átszelő vasúti pálya másik végén húzódik meg. Nem találjuk őt sem, de az önkéntesek feljegyzik: egy kis szekrényt kell ide hozniuk, korábban ugyanis kérte a gelencei asszony, hogy legyen miben tárolnia ruháit.
Utolsó megállónkon, az Olt híd alatt román anyanyelvű, hetei fiatalokra bukkanunk, a máltaisok szociális munkása rögtön ráismer köztük arra a kiskorúra, akit néhány nappal korábban bódult állapotban kísértek be a gyermekjogvédelemhez a helyi rendőrök, majd hazavitték szüleihez. Társai – 18 és 19 éves fiúk – azt mondják, egy közeli telephelyen dolgoznak, élelmet, cigarettát kapnak, a napi húszlejes keresetükre vásárolt ételt fél óra alatt elfogyasztják. Tóth Róbert önkéntes poharakba és egy pillepalackba nekik is tölt a meleg teából, s míg kortyolják, egyikük szűkszavúan arról mesél, nincs, amit csináljanak otthon...
Egyéni döntés a felemelkedés
Támasz nélkül szinte lehetetlen kimozdítani őket ebből az állapotból, sokan elhagyták magukat, személyi iratok hiányában pedig nagyon nehéz hathatósan segíteni – így összegzik a csütörtöki terepmunkát az éjjeli szálló munkatársai. Rákos Zsolt kiemeli, az éjjeli menedékhely elindításával személyre szabottan tudnak foglalkozni a rászorulókkal, így aki bejár hozzájuk esténként, azok számára megszerzik a szükséges dokumentumokat, és segítik őket abban is, hogy szociális juttatást kapjanak. Utóbbi révén ugyanis biztosítottá is válnak, orvoshoz is mehetnek, a támogatásból pedig meleg ebédre is futja a szociális étkezdében. Ilyen alapra már lehet építeni, ez lehet a felemelkedés első lépcsőfoka. Támogató pedig van, a változást azonban a család és hajlék nélkül élőknek is akarniuk kell.
