Van viszont egy kevésbé ismert története a katasztrófának. Tíz nappal az első robbanás után egy másik, az előzőnél is komolyabb fenyegetés is megjelent a csernobili atomerőműnél: egy vészhelyzetekben, tűzoltásnál használt medence a robbanás szélén állt. A nukleáris reakció moderátora ebben a típusban még grafit volt, nem pedig víz, mint a mai reaktorokban; ezért tudott égni, s oltani kellett.
A reaktorba addigra agyagot, homokot és bórt juttattak helikopterekkel, így próbálták megfékezni a tüzet. Az eredmény lávaszerű anyag lett, mely felgyűlt a reaktormag körül, lassan átégette volna magát, majdnem elérte az alatta található vizet. Ha odáig eljutott volna, a keletkező gőz, tömeges robbanások, az abból létrejövő radioaktív csapadék pedig Európa nagy részét radioaktív sivataggá változtatta volna.
Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak ettől a víztől, az volt, ha kinyitják a kapukat, leeresztik a medencét. Ezt viszont csak úgy lehetett megoldani, hogy valaki alámerül az erősen radioaktív és szennyezett vízben. A vállalkozókat szinte azonnali halál várta.
Három férfi jelentkezett: Valerij Bezpalov és Alekszej Ananenko az atomerőmű mérnökei voltak, Borisz Baranov pedig szintén csernobili munkás. Pontosan ismerték a veszélyeket, mégis lemerültek egy alap búvárfelszereléssel és egy lámpával, hogy megtalálják a szelepeket. Bár Baranov lámpája elsüllyedt, miközben merültek, sikerült megtalálni a megfelelő szelepet, kinyitották a kapukat, és visszatértek. 20 ezer tonna víz folyt ki. Merülés nélkül a későbbi jelentések szerint egyértelműen termonukleáris robbanás következett volna be. Valerij és Alekszej két hét múltán halt meg egy moszkvai kórházban, nem sokkal később pedig Borisz is. Alekszej halála előtt még interjút is adott a tévének.
Testük magas radioaktivitása miatt lehegesztett koporsóban temették el őket. (Index.hu)