Jártatok már úgy, hogy felhúzzátok a ritkán viselhető halványzöld szandálotokat, és szó szerint mezítláb maradtok az utcán, mert a szandál percek alatt szétfoszlik a lábatokon? Még szerencse, hogy a központ sűrűn meg van szórva „second hand” boltokkal, s egyikig valahogy elsántikálsz, aztán turkálsz, hogy a fellelt lábbeli ne 3–4, csak 1–2 számmal legyen nagyobb vagy kisebb a lábadnál.
Jártatok már úgy, hogy diadalmasan veszitek elő a szürke, magas sarkú, hosszú szárú, bokától lyuggatott, magas minőségű bőr csizmátokat, mert most illik a toaletthez, s hát koválik a bőre mindenütt? Borogathatod a cipős szekrényt, hogy mivel helyettesítsd, végül le kell vetni a szoknyát, akkor már a blúzt is – de jó, hogy kivasaltad a minap –, melegebb harisnyát húzni a bokacsizmához, s hogy elkésel valahonnan, az már biztos. De ugyanígy feslik az utazótáska is.
Vettetek már olyan légycsapót, ami az első csapásra szétment? A légy meg röhögött.
Hát olyan harisnyát, ami még felhúzás előtt? Te meg sírtál. Mérgedben.
Olyan ruhát, amit pár mozdulat után javítani kell, mert annyira az anyag szélén varrták össze, hogy  minduntalan szétfoszlik?
Olyan női táskát, aminek a szára csupán önnön súlyát bírja?
Hát olyat, aminek a cipzárja egy óvatos – mert már megtanultuk, hogy a fogyasztó a hibás – húzást sem bír ki?
Mi folyik itt a rovásunkra egyre sűrűbben? Készítsen valaki erről is egy figyelemkeltő filmet!
Nem elég, hogy a villanyégőkbe, elektronikus cikkekbe bizonyos – elég rövid – határidőre be van építve az önmegsemmisítési program?!
Egyszer csak ott állunk az utcán – mindazok, akik a véletlen folytán egy időintervallumban vásároltuk ruházati cikkeinket – félmeztelenül? Lesznek, akik mezítláb maradnak a hóban-fagyban, másokról a bőrként eladott miféle kabát, szoknya, nadrág hull le – cidrizhetnek –, megint másoknak az irataik,  pénzük, gyógyszereik, szemüvegeik, bérleteik, bankkártyáik, tb-kártyáik potyognak a mocsokba, mert a táskának nevezett objektum semmivé lesz! Miközben piszokul környezetvédők vagyunk, hulladékot szelektálunk, villanyt oltogatunk – el is várják tőlünk –, egyre újabb és újabb, egyre magasabb energiaosztályú elektromos használati cikket fitogtatnak az orrunk előtt a tévékben, a környezettudatosan kivágott fákból készült szórólapokon, hatalmas plakátokon, duruzsolnak róluk a rádiókban, nyomnak immár a youtube videomegosztóra feltett alkotásokba is elöl, hátul, de közéje is, hogy mikor éppen elmerülnél egy filozofikus előadás mélységeiben, kizökkentsenek egy torz lábujjal, nagyszerű befektetéssel vagy egyéb légből kapott, örökké fiatal arcbőrt ígérő csodaszer reklámjával.
Semmi nem szab határt a nyereség- és nyerészkedési vágynak? Jól látható, hogy nem lehet a végtelenségig „gazdaságilag növekedni”.
Azt is lehetne mondani, hogy mily nemes ötlet, az ócska anyag megsemmisíti önmagát, s ez éppen a világ tisztaságát szolgálja. No, de az én zsebem számára, ilyen drágán? Szünet nélkül dolgozzam, hogy mindezeket állandóan pótolni tudjam? Ez esetben, mire időm lenne elővenni, eltakarítják önmagukat a cuccok. Avagy minden kiruccanás előtt menjek el bevásárolni a pillanatnyilag még ép holmimban? Akkor nem marad időm dolgozni – ha volna is mit –, hogy újratermeljem az egzisztenciámat.
Közgazdász uraimék a körön belül már mindenütt forgolódtak, úgy hiszem, ideje azt négyszögesíteni, felfelé vagy lefelé kitörni, mert ebből ki kell mozdulni.

BÁLINT MÁRIA