Már a díszlet jelzi, hogy totális őrültség lesz, amit láthatunk, olyan a színpad, mint egy színházi kelléktár: egymás hegyén-hátán bútorok, földre állított ablakok, napozószék, nézőtéri széksor, házfal csatornával, vidéki vécé, harmonika, plakátok, karácsonyi égők, a háttérben pedig keskeny színpad és mozivászon, melyen időnként madarak szállnak, és amelynek alsó felében Coca-Colás betűkkel a következő felirat: a ló, amely lovagolt. Tovább is lehetett volna gyönyörködni a látványban, de berohant egy meztelen fiú, és elkezdődött az előadás.
A díszlethez tökéletesen idomult a játék és maga a darab. Az első negyedórában, vagy talán még tovább csak kapkodtuk a fejünket értetlenül, próbáltuk megérteni, hogy ki kicsoda, miről beszél, és milyen viszonyban vannak egymással a szereplők. Aztán lassan körvonalazódni kezdett, hogy egy család nőtagjait láthatjuk – kislányt, anyukát, nagymamát, aztán a szomszédasszonyt –, és hogy az időnként megjelenő különös alakok – transzvesztita énekesek, táncosok, koldusok, magyar népdalénekesek, csinos újságíró és a zongorista, aki szinte végig a színen van, időnként szereplőként is bekapcsolódva a játékba – nem mindig tartoznak hozzá közvetlenül a darabhoz. A metálos kislány az életével, családjával elégedetlen kamasz, aki retteg a háború rémképeitől, de megmérgezi saját óriási madarát, a nagymama a második világháború korának foglya, aki élvezi az életét, az édesanya örömmel kukázik, és igazi hazafiként azt tartja, hogy minden nép a lengyelektől származik, de a történelem kezdete óta nagyon sokan megváltoztatták a nyelvüket, ezért lehanyatlott a nemzet. A szomszédasszony legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy kövér, de ez jellemét is meghatározza, mert elégedetten ismételgeti, hogy „kövér vagyok, akár egy disznó”. A cselekmény egy másik szálon is fut, mely nagyon lazán kapcsolódik a család életéhez, és A ló, amely lovagolt című film különös történetét meséli el. A nagymamát rendkívül sajátos módon alakító Marius Ma­nole a film körülrajongott főszereplőjévé, a metálos kislányt játszó Dorina Chiriac a film rendezőjévé változik, a film története pedig attól különös, hogy még meg sem írták a forgatókönyvét, de már vetítik, és hosszú képsorokon keresztül láthatjuk az elnyert díjait.
A színpadon látható történések jó része ellentmond a logika szabályainak, de logikátlanságukban egységessé válnak, és Masłowska különös darabjából kiindulva végül is a banalitás ad értelmet, létjogosultságot a legfurább rendezői ötleteknek is. Olyan anyagból van ez a történet, amelybe minden belefér: a mindenki által lazán használt vécében – amelyben befőttesüvegek sorakoznak a polcokon – időnként eltűnnek az emberek, az óriási madarat konzerves dobozban tartják, a lengyel metálos kislány koreai koreográfiát ad elő, a Téglás István által alakított transzvesztita művésznőt Istvángnak nevezik, a halott madár hozzátartozóit a csatornán keresztül szólítják, a véres orrú kislány Hitlerré változik a nagymama szemében, az ajtókopogás nyomán időnként kicsi és óriási papírrepülők vagy egy ártalmatlan plüss­maci érkezik, felidézve a világháborút, ezért azonnal bedobják a Visztulába...
Minden belefért a játékba, de az értelmezést segítő feszes forma néhol meglazult, és rossz irányba szabadult el. Nagyszerű színészeket láttunk a színpadon, de alakításaik néhol átlibbentek a játékosság határán, és öncélúnak tűnő marháskodásba csaptak át: a protézis kiköpése még belefért, de az egymás felé irányuló civil megnyilvánulások egy részét fölöslegesnek érezhettük.
De mi is ez az egész? Ha az eszünkkel keressük az összefüggéseket, egyre sűrűbb sötétségben botorkálunk, ha azonban átengedjük értelmünk gátjain a látottakat, olyanná válik az előadás, mint egy világunkat pontosan leképező szomorú látomás. Itt élünk a színes nyomorban, gyűjtögetjük magunk köré a fogyasztói társadalom haszontalanságait, kukába való divatlapokat olvasgatva, nemzeteink egykori dicső múltjáról ábrándozva, szánalmas műsorokkal próbálva felhívni magunkra a figyelmet. Szenvedünk a vágytól, hogy alkossunk valami eredetit, de a díjakat már odaítélték el nem készült alkotásoknak, nagyképűen pöffeszkedünk, ha észrevesszük, hogy figyel ránk valaki. Az előadás végén a kislány monológja alatt kezek, lábak, húscafatok repülnek a levegőben. Vajon tényleg olyan távol van tőlünk a háború, hogy nem érdemes tudomást venni róla? Vajon hányan válunk Hitlerré gondolatainkban, lázadásainkban? Vajon mire gondolunk papírrepülőinket hajtogatva, plüssmacinkat szorongatva? Tudjuk-e, hogy kik vagyunk valójában? Számít-e, hogy létezünk, vagy sem?