Kilenc csoport mintegy háromszáz táncosa lépett színpadra, sepsiszentgyörgyi, erdőfülei, gelencei, kézdiszentkereszti, vargyasi együttesek mutattak be felcsíki, széki, Nyárád menti, szilágysági, erdővidéki, kalotaszegi táncokat, valamint különböző vidékek játékait. Oktatóik a színfalak mögül követték tanítványaikat, és minden bizonnyal nem arra gondoltak, hogy az öt-tíz perces fellépések mögött milyen sok munka van, hanem arra: milyen jó, hogy vannak gyermekek, akik egy időre otthagyják a számítógépet, leteszik az okostelefont, próbákra járnak, és büszkén veszik fel a népviseletet. A gálaműsoron nemcsak a gyermekek, hanem oktatóik is bizonyítottak, a taps nekik is szólt.
A rendezvénynek ellenben volt egy másik arca is. A nézőtér időnként inkább hasonlított zsibvásárhoz, mint színházteremhez. A szülők tömegesen filmezték gyermekeiket magasra emelt okostelefonnal, a színpadra nem is néztek, csak bámulták a készülék kis képernyőjét, hangoskodva fogadták a kicsiket, akik fellépésük után leszálltak a színpadról, édességcsomagokat recsegtettek, „megérdemli a gyermek, ugye, milyen ügyes volt?” – fordultak szomszédjukhoz. Nemcsak azt lehetett hallani, amit a mellettük ülőknek mondtak, hanem azt is, amit telefonon beszéltek. Hisz az ő gyermekük már leszerepelt, ezennel akár haza is mehetnének – de jól telik a nézőtéren több száz ember társaságában, talán a vasárnapi ebédről is ejthetnek néhány szót. És közben a színpadon egy másik csoport, más szülők filmeznek tömegesen, majd követi ezt a recsegtetés és hangoskodás. Valahányszor véget ért egy produkció, a felnőttek magatartása megismétlődött.
A függöny legördült, de még akkor is folytatódott a felnőttek produkciója. Az ismerősök egymás nyakába borulva percekig búcsúztak egymástól az utcán, és nem vették észre, hogy a hatalmas szélben mellettük vacog a vékony harisnyás kislányuk, ingben és mellényben, kabát nélkül álldogáló kisfiuk.
Vasárnap délben nem voltam büszke a felnőttekre.