I. MIT NEKEM ERDÉLY?
e kisbetűs csonka parafrázis.
két számomra idegen vers összemosása,
kiszorítása,
mely most pont a szárítókötélen lóg, de soha
nem fog megszáradni. befejezhetetlen.
azt hiszik páran, hogy az emberek benne nyugat,
de innen kezdődik a balkán,
semmi hegyek, semmi völgyek,
semmi folyók semmi partján...
másoknak mi vagyunk a vámpír,
és ez sem semmi,
erdély nekem palackos sör és pixeles mekis szelfi.
erdély nekem különböző népek,
különböző érvek arra, hogy
gyűlöljük a másikat.
a magyar részeg,
a román részeg,
a cigány részeg.
szász meg zsidó már nincs,
szóval őket nagyon szeretjük mind.
erdély üres napraforgómagok,
és cigicsikkek: csonka
gerincoszlopok az utcán.
erdély fintor az arcokon,
a lüktető valamivé válni akarás,
örök épphogycsaknem.
erdély macskakőmonoton spirál,
emberek repetitív léte-nemléte.
de tegnap becsomagoltam egy
bőröndbe az életem. az eddigit,
mellyel azonosulni nem lehet.
felszálltam, és most itt vagyok
egy teljesen más országban.
nincs már kattogó szorongás,
sem szemtáska-borongás.
nincs már bágyadt szarkaláb,
morcos nénik-bácsik
a busz zötykölődésében,
sem alkoholista egyetemisták.
nincs több feketén fekete.
minden szürke már az életemben,
minden tökéletesen összemosott,
szürkén színes kavalkád.
és a tökéletesen más országban
a tükörbe úgy nézek bele, mint egy igazi.
II. MI NEKEM ERDÉLY?
Erdély egy hegylánc átölelte
ország, tarka formák.
nekem egyszerűen egy
szép, keserédes érzés.
Erdély kövér csepergés,
és nem cserélném le nagy esőzésekre, hisz
nagyon bánnám, ha a gyerekkor
pityókaszedésnyi maszatát
idegen cseppek lemosnák.
Erdély nekem helységek is,
városaiban az élet
lélek-lámpa-fénnyel
falvaiban egy-egy
tiszta lélegzetvétel.
Erdély nekem a Pojána csöndje, varjak kincse,
fenyvesek hava: Kós Károly bajsza.
Erdély parafrázis, hagyja, hogy benne vers légy
te is, Erdély nekem Áprily arca.
itt ködtengert szuszognak
a fenyő-sziget-foszlányok,
itt a csillagösvény józanon is látható, meg járható.
itt kopott vonatok és utazás meg álmok.
itt nyugtató kattogás, menetszél, lombok, felhők.
itt vándorok vagyunk mind,
átutazóban hófödte tájak, meg nyári szellők.
sokáig nagyon szerettem volna, de most már,
én már nem, hogy Erdély Utópia legyen.
Erdély nekem örökre egy félbalkán füstfelleg, de
kicsit sem kártékony kátrány. Erdély nekem így kell, ahogy van,
így van az, hogy szeretem.
Csak itt-ott,
a szalmaboglyák árnyékában,
az erdők csöndhálójában,
a szép emberek társaságában,
a sátorban a domboldalon,
a hegycsúcson az oltalom,
a kocsmákban meg kávézókban,
a dohányszagú megállókban,
a kedvenc városaimban, falvaimban,
a hallgatásban, szavaimban,
Erdélyben vagyok igazán önmagam.
egy nagybetűt azért mindenképp megérdemel.
Szallós Kis Csaba, Brassai Sámuel Elméleti Líceum, XII. osztály, Kolozsvár
(A Székelyföld folyóirat Mi/t/ nekem Erdély diákpályázatának díjazottjai, III. díj)
