Láng. És gyöngy és anya. És ősz és szűz és kard és csók és vér és szív. És sír. Kosztolányi listájával az általános iskolában találkoztam először. Csodáltam, hogy a csupán egy szótagból álló szavak mekkora jelentéssel bírhatnak, s tetszett a sír szó kettős jelentése. És hiányoltam az anya szó elől az édes jelzőt, mert én édesanyámnak és édesapámnak szólítottam és máig is így szólítom szüleimet. Azóta rájöttem, hogy Kosztolányi okkal hagyta el az édes szót, hisz így lehet anyanyelv és anyaföld is. Mégis hiányolok egy szót a listáról. Az otthont.
Lehet, azért nem került a listára, mert átértékelődött az évek során. Ha valaki megkérdezi, hogy hol vagyunk, egyszerűen rávágjuk, hogy otthon, ha pedig valaki arra kíváncsi, hogy hova megyünk, minden gondolkodás nélkül azt mondjuk, hogy haza. S ma már sokakban talán fel sem merül az a kérdés, hogy hol a hazája.
Ha mégis feltennénk a kérdést, talán az első válasz az lenne, hogy ott, ahol él. Ahova megszületett. Ahol nevelkedett. Ahol otthon érzi magát. De ez ennél sokkal több. Az a hely, ahol sohasem adta fel. Ahol először elesett. Ahol megtanulta leírni a nevét. Ahol mindig akad egy-két igazi barát. Ahol először lett szerelmes. Ahol mindig feltalálja magát. Ahol a virágoknak más illatuk van. Ahol az ég kékebb, még akkor is, ha az autók füstje ellepi a várost. Ahol a szél selymesebben simogat. Ahol sosincs egyedül.
Számomra sosem volt kérdéses, hogy hova tartozom, vagy mi az anyanyelvem és a nemzetiségem, hol a hazám. Ez mind egyértelmű volt számomra. Majd azt kérdezték tőlem, amikor tavaly az osztályommal Magyarországra utaztam a testvérosztályunkhoz, hogy nálunk melyik nyelvet tanítják meg először a gyerekeknek, és azt, hogy milyen nyelven gondolkodom, majd megdicsértek, mert helyesen beszélek magyarul. Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudom, melyik ország a hazám.
A világ 196 országából bőven lehetne hazát válogatni. Én azonban nem egy országot tartottam otthonomnak kiskoromban, hanem egy halványkékre festett házat. Ismertem minden búvóhelyet és repedést a falon, ahogy azt is, hogy melyik padlódeszka recseg. Idővel várossá bővül az otthon fogalma, s így lett belőle Marosvásárhely, a forgalmas és zajos város, amelynek minden parkja és kis utcája olyan, mint a tenyerem. Ezt követte Erdély. Erre akkor döbbentem rá, amikor először jutottam el a Székelykő tetejére. Ha azt mondom, hogy megismételhetetlen az az érzés, amely akkor töltötte el a szívem, meg sem közelítem azt, amit valójában éreztem. Végtelen szabadság vegyült az őszinte boldogsággal és igaz szerelemmel. Mintha a világ tetején álltam volna, az én kis szeretett világom, Erdély tetején.
És ott és akkor tudatosult bennem, hogy sem Magyarország, sem Románia nem a hazám, mert az én hazám Erdélyország.
Amikor először léptem át a román–magyar határt, különleges bizsergést éreztem a gyomromban. Sosem felejtem el, hogy mekkora élmény volt magyar reklámokat látni a hirdetőtáblákon. És annak ellenére, hogy egy benzinkútnál érintette a lábam először a magyar földet, csodálatos érzés volt. Mintha újra megtanultam volna járni.
Azóta a Magyarországra való utazás nyűggé vált. A hosszú és unalmas út kétszer olyan fárasztónak tűnt az alföld miatt. Hiányoznak a hegyek. Betegesen hiányolom őket. Hiányolom az erdőket. Hiányolom a barátaimat és családomat. Azt érzem, hogy idegen vagyok Magyarországon. Elég, ha megszólalok, és máris különcnek számítok, mert nem használok „a” betűt a nevek előtt, és nem rövidítek le minden második szót. Hiába vettem részt sok magyarországi versenyen, mindig azt éreztem, hogy hátrányból indulok azért, mert erdélyi vagyok, és más a tananyag. Nem azért, mert kevesebb az anyag, hanem mert teljesen más. És ez így lenne más helyzetekben is. Még ha a beszédmódom és az öltözködési stílusom idővel meg is változna, ha elegendő időt élnék ott, a gondolkodásmódom soha. Ezért sohasem tudnék úgy tekinteni Magyarországra, mint az otthonomra. Ennek ellenére ez sokaknak sikerül, és minden elismerésem azokkal szemben.
De én képtelen vagyok rá. Lehet, bennem van a hiba. Lehet, túlságosan zárkózott vagyok, és ha egy kicsit nyitottabb lennék, képes lennék teljesen beilleszkedni. De nem akarok. Nem érzem otthonomnak. Nem tudnék ott élni.
Ehelyett Romániában élek. És ha azt mondom, hogy Erdély az otthonom, egy külföldi azt a következtetést vonná le, hogy Románia az otthonom. Pedig nem. Ezt csak az az ember tudja megérteni, aki itt él. Aki nap mint nap azt látja, hogy hátrányból indul azért, mert más nemzetiségű, mint az ország nagy része. Ezt sokáig igazságtalannak tartottam. Nagyon sokáig. Aztán volt az életemben egy pillanat, amikor rádöbbentem, hogy erdélyi magyarként az, amikor a tételt később kapom meg egy versenyen, vagy amikor nagyrészt csak román nyelvű segédanyagok állnak a rendelkezésemre egy tantárgyhoz, valójában előny. Mert eggyel több nyelvet tudok, mint az ország lakosságának nagy része. Mert tudom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Mert az a kétszeres munka, amit el kell végeznem ahhoz, hogy érvényesüljek, engem erősebbé és kitartóbbá tesz. Dédnagymamám az, aki megtanított érzékelni azt a cseppnyi örömöt is, amit az élettől kapunk. Ő a második világháború előtt iratkozott be a kolozsvári tanítóképzőbe. De mielőtt végezhetett volna, kitört a háború. A legtöbb társa egyből összepakolta a dolgait, hogy Magyarországra költözzön. Dédnagymamámat is hívták. De ő nemet mondott. A történetet mindig ilyen röviden mesélték el nekem, és sohasem tértek ki a részletekre. Mi történt azokkal, akik útnak indultak? Átjutottak? Miért nem fejezte be végül dédnagymamám a tanulmányait? És miért nem ment el a társaival? Sohasem kérdeztem meg tőle, hogy megbánta-e a döntését. De nem is kellett. Sok nehézséggel találta magát szemben az élete során. Volt, amikor éheztek. Volt, amikor nem volt, ahol lakniuk. Elvették tőlük mindazt, amijük volt. Kétkezi munkát végzett a mezőn és nélkülözött, mégsem volt egyedül. Még akkor is, ha úgy tűnt, hogy az adott helyzet kilátástalanabb már nem is lehetne, valaki mindig adott egy kenyeret, egy doboz gyufát, egy segítő kezet. És mindig hálát adott azért, amije volt. Hiszen boldogan élt. Ez az élet lényege, nem? A lánggal égni, ameddig csak lehet. Boldogan. Megtalálni a gyöngyöt a porban. Értékesnek lenni. Felfedezni valami újat. Szűz hóba lépni. Őszi levélkupacba behunyt szemmel ugrani. Mint az ismeretlenbe. Majd elmerülni a vérvörös naplementében. Megtanulni visszafogni magad, még ha nehéz is, nem előrántani a kardod. Forró csókokat adni annak, akit teljes szívünkből szeretünk. Tisztelni édesanyánkat, és édesanyává válni. Semmit sem bánni, amikor visszatekintünk 120 évesen, a karosszékben ülve, mert tudjuk, hogy megtaláltuk az otthonunkat.
Péterfi Orsolya, Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XII. osztály, Marosvásárhely
(A Székelyföld folyóirat Mi/t/ nekem Erdély diákpályázatának díjazottjai, II. díj)
