hősökkel megjelöltük
Erdély ránk eső részét,
és kellőképpen nagy volt
a részvétel s a részvét,

a múltat visszahoztuk
legalább félig-meddig,
bár azért egy-két hófolt
az árnyékból kitetszik,

levett kalappal álltunk
a csattogó hidegben,
és felzengett a himnusz
minden magyar idegben,

s mint esőcsepp a dróton,
szempillánkon a könnyek
kristálytisztán ragyogtak,
mielőtt elpörögtek,

de úgyis volt ok mindig
újabb könnyhullatásra,
egy megható beszédre
és úrfölmutatásra,

már úgy értem, hogy fölnéz
a legvégén a szónok,
és érzi, hogy rábólint
az Úr is: tényleg jó volt!
Jaj, mennyi lelkes ember,
akivel összekapcsolt
egy-egy ilyen ünnepség,
mondhatnám: összetapsolt!

Megint s megint Faustus
voltam, fordítva, persze,
maradj, kérleltem folyton,
s majd szólok, hogy mehetsz-e,

és jött a múlt, s maradt is,
mert attól voltam boldog,
hogy fehér lepedővé
változnak át a foltok,

s ahányszor csak lerántjuk
egy rejtőző szoborról,
annyiszor éljük újra,
hogy Isten ránk is gondol,

mint amikor leolvad
a hó egy fűcsomóról,
s az összegyűrt lepel már
macskaként dorombol

élünk minden vasárnap
felséges képzavarban,
mikrofonpróbát tartunk,
s köhécselünk, ha zaj van,

a tűző napsütésben
végig fedetlen fővel,
nem értjük, hogy már múlt van,
s a jövő mégsem jő el.

Marosvásárhely, 2012. április 22.