A férfi sorsa a nő
A március tizenötödikét követő mozgalmak igénybe vették az Életképek írói csoportját, a nemzetőrség szervezése, fölfegyverzése sok utánjárást igényelt, amiben Jókai élénken részt vett. A föllelkesített nép nap nap után a Nemzeti Múzeum elé gyülekezett, azt folyton ébren kellett tartani beszédekkel. Mert ha egyszer a lelkesedés elalszik, azt nem lehet többé felkölteni. Csendes irodalmi foglalkozásra, novellák, regények komponálására és megírására nem jutott idő. Furcsán fog kinézni idén a karácsonyi könyvpiac. Az Életképeken hamar észrevehető a hanyatlás. A munkatársak nem dolgoznak; úgyszólván maga kénytelen megírni az egész lapot, azt is sebesen, mert meg kell jelennie a gyűléseken; végre is szónokolni nagyobb élvezet az írásnál, mert itt a szellemi aprópénzt rögtön beváltja a nép éljenekre, holott az irodalmi nagy bankóért is csak nagy sokára csöppen innen-onnan egy kis elismerés.

Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt, nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Amikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
– Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.