Grimm testvérek: Az orsó, a vetélő meg a tű

2017. március 18., szombat, Irodalom

Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt, nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Amikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
– Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.


Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt, még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
– Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg – mondták – egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé. Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
– De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Amikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem.
Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
– Hát ez mi? – kiáltotta. – Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem.
A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott, mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem.
A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám, asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egy­szerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
– Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is – mondta a királyfi –, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat, az orsót, a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.

Hozzászólások
Szavazás
Mely párt jelöltjeit támogatja a vasárnapi önkormányzati választáson?











eredmények
szavazatok száma 106
szavazógép
2017-03-18: Irodalom - :

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni beszélget a cipővel

Hát te cipő, fekete cipő,
merre jártál, míg aludtam?

– Messze, messze, messze.

Én tudom, hogy merre jártál,
malompataknál, messze háznál,
elcsavarogtál fenyőerdőn,
lépegettél viharfelhőn,
szálldogáltál gesztenye-ágon,
megpihentél, mint a varjú,
fent a tévé-antennákon.
És még merre jártál?

– Messze, messze, messze.

Én tudom, hogy merre jártál,
az időben mászkeráltál,
régi padlót nyikorgattál,
régi követ csikorgattál,
átrepültél sok-sok éven,
s lábujjhegyre állva szépen
karingóztál régi égen.
Hol az a sok év,
fekete cipő?

– Messze, messze, messze.

(Hogyha láttok fekete cipőt
sétálni a levegőben,
napsütésben, holdsütésben,
mégis inkább holdsütésben,
Bors nénié az a
fekete cipő.)
2017-03-18: Irodalom - :

Öcsike álma (Benedek Elek: Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései)

Édes nagyapóka lelkem, ha nincs is oly sok tanulnivaló Budapesten, mint Erdélyben, nekem ez a kevesebb is éppen elég: ez egyik magyarázata, hogy oly rég nem számoltam be nadselű gondolataimról. Másik magyarázata rettenetes fogfájásom, oly rettenetes, hogy nadselű gondolatot termelni képtelen vagyok. Mostani levelemben nincs is nadselű gondolat, csak egy álom. De olyan álom, amelyet én csak szörnyen rettenetes fogfájásommal tudok megmagyarázni. Előre kell bocsátanom, édes nagyapóka lelkem, hogy akkorára dagadt a fejem, mint egy jó nagy sütőtök, s bizonyosan ez a magyarázata, hogy azt álmodtam: elefánt vagyok. Hiszen ez nem lett volna nagy baj, de mint elefántnak is úgy fájt a fogam, illetőleg az agyaram, hogy szikrát hányt a szemem, s végül is el kellett hívatnom a tungahungai szerecsen fogdoktort, aki hamarosan meg is jelent egy harapófogóval.