Minimálisra tömörített információk ezek, a közlés tehát szűkszavú, a látvány mégis pregnáns – mert egyszerre sok mindent ölel magába. Vegyük tehát sorra: a formák leginkább ősi, primitív kultúrákat idéznek meg, rituális ábrázolásokat, totemisztikus tárgyakat. Azonban ezek egyike sem egyértelmű – az alkotó leginkább a formai viszonyok szintjén nyitott környezetére, így a mű látványa sem a konkrétumok szintjén hat. Mélyebb tartományban találhatóak azok a rétegek, amiket a munkáiban aktivál: nem egyes asszociációkra épít, hanem olyan formulákat talál, amelyek alapvető, archetipikus koordinátákat foglalnak magukba.
Így fog a munka sűrítetten felvonultatni olyan primer kategóriákat, mint az organikusság és a geometria, a statika és az egyensúly, valamint dinamikát képviselő elemeket, mint a kerék, a körforgás (spirál) és a végtelen linearitás. Mindezek a legkezdetlegesebb, stilizált formában, mintegy gyermeki egyszerűséggel, közvetlenséggel és intenzitással hatnak. A kisplasztikák formai alapminőségekből építkeznek, ezért azt az érzetet keltik, hogy kódolt, organikus vizuális ábécék, és akár játéktárgyként is használhatóak lehetnének gyermekek számára.
Mivel a kompozíció a legtöbb esetben kompakt elemek illesztéséből épül fel, ezek találkozásai sokszereplős történethez hasonlóak, amelyben mindegyik szereplő sajátos karakter és nélkülözhetetlen elem. Ez történik formai szinten is: a találkozás feszültséggel teli – mivel az elemek csak érintkeznek, és soha nem olvadnak igazán össze. Ennek köszönhető, hogy a többi megidézett kategória mellett a számszerűség is megjelenik, a részletek különállósága miatt. Megvan tehát az egy, a kettő és a három – talán ezek a leghangsúlyosabbak, akár mágikusnak is nevezhetők: egy forma/fonat/csúcsdísz, két láb/fül/oszlop, három támaszkodási pont – ez így, együtt képezi az egyik legalapvetőbb rendszert, amely a Tündér két változatában és a Nárcisszuszban is megjelenik. Ha viszont gyermeki tekintettel keressük, az egész tízes számrendszert felfedezhetjük ebben a formavilágban – a maga implicit, organikus, egyénített formájában, nem pedig standard elemek (pl. egyforma pöttyök) ismétlésével, csupán a mennyi­ségekre figyelve.
Az archetipikus formulák kedves humorral válnak emberközelivé, amelyben az erotika és a formai naivitás egyenlő szerepet játszik. Az idegen-ismerős tárgyak megszólítanak.
Különleges jelenség a szobrocskákban a kétdimenzióshoz közelebb álló felületek megjelenése, amely kibillenti azokat a puszta szoborlétből. A felületek státusa: kép, ablak, történet, lehetőség, fikció – a szoborszerű, plasztikus környezetben. Képnek nevezhetők: így közös kép lesz, ami a Nászt élteti, (jövő)kép vetül ki a Bölcsőben, Nárcisszusz is vonzó, anyagi képpé válik önimádatában, a Hét ördög jelenléte kép a dobozban, és részben a Párta is egy, a világnak felmutatott képet jelent.
Jelen kiállításon viszont a kép szó szerinti értelemben is megjelenik: az alkotó világa ugyanis (most először) egy másik médiumban, kétdimenziós, festett grafikai alkotásokban is feltárul. Ezek a művek igazi szerelemgyerekek. Energiájuk friss, naiv humoruk még jobban kibontakozik – itt, a szobroktól eltérően lehetőség nyílik a gazdag narratívákra is, és sokkal közvetlenebben hatnak. Tobzódó vitalitásukban megmutatkozik Sánta érzékenysége, de a szobraiból kölcsönzött szintetizáló, tömörítő látásmód vagy karakterérzék is: ezért képes annyira líraian magával ragadni a halvány Közeledés érzékeny vonaljátéka, és ezért tud olyan expresszíven hatni egy-egy poén: az Ábrahám és Izsák meglepett kecskéje, a Pár zöldben égbe kalimpáló lábai vagy a Madonna virágokkal kissé kajla, feszengő Giocondába kényszeredett testtartása, komikus tekintete.
A művek formajátéka ismerős stílusokból, világokból kölcsönöz, de kreativitásuk kirobbanóan egyedi. A képek felvonultatása valóban dübörgő premier.
UNGVÁRY-ZRÍNYI KATA