Oka volt rá. Gyerekkora óta betegségek gyötörték, amiket titkolt a külvilág előtt: gümőkór, tüdőtágulás, hipertónia. Később az epehólyag körüli tályogja perforálódott, és az orvosok dió nagyságú köveket vettek ki a hasfalból. Arany haláláig egy bűzös sipollyal a hasán élt. Tizenkét esztendeig! Ráadásul egyik lábára bicegett, látása megromlott. Egy Tompa Mihályhoz írt levelében arról panaszkodik, hogy úgy sistereg a füle, mint nedves fa a tűzön. 1868-ban Áj-Váj című versében össze is foglalja egészségi állapotát: „Vagy a tüdő, vagy a máj, / Vagy a szív, de az a táj! / Érzem, szorul, feszül, fáj. / Ettől csappan meg a háj.”
Torkosságról tehát szó sem lehetett. Arany úgy érezte, mintha kaptafára verték volna a gyomrát. Ezért írja nem sokkal halála előtt epés keserűséggel: „Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar! / Bölcsődtül kezdve sírodig / Ezt ápold, ezt takard. / A nagyvilágon ekivűl / Nincs más, amit mivelj: / Áldjon, vagy verjen sors keze, / Itt enned, innod kell.” Nem Vörösmarty Mihály Szózat című költeményének paródiája ez, hanem igazi travesztia: a fennkölt téma kisszerű átöltöztetése. Kín és önirónia.
Úgyhogy sehol egy jó falat. A költőnek nemcsak szerelmi lírája, gyomorköltészete sincs. Kopasztanak ugyan baromfit a Toldiban, szalonnázzák a vékonypénzű nyulat, sütnek malacot is, A lacikonyha című versben „sistereg a zsír, kolbász, pecsenye”, Judit asszony húga a bort mézeli, de aztán semmi. Aki kulináris örömök után kutat a hatalmas életműben, jobban teszi, ha a költemények helyett a leveleket, visszaemlékezéseket bogarássza. Ám az is vajmi kevés, a felkínált menütől Jókai Mór, Krúdy Gyula, Berda József hetek alatt éhen pusztulna.
A legtöbbet még K. Nagy Lajos zsadányi lelkésztől tudhatjuk meg, aki 1938-ban feljegyezte Szabó István geszti esperes visszaemlékezéseit. Igaz, az esperes úr nem ismerhette a költőt, hiszen később született, de hallott egyet s mást a szokásairól. Eszerint Arany „reggelire szerette a bivalytejet, amibe a kenyeret beleaprította. Legjobban a pirítóst kedvelte hozzá. Paprikáscsirke galuskával és a túróscsusza tejfellel nyakon öntve, rászórva apró tepertővel volt a kedvelt eledele. A palacsinta, a rékasi lekváros kifli, túróslepény, káposztás rétes, tészták kedves ételei voltak. Szőlőt, darualmát, nyakaskörtét, cseresznyét, fehérepret, földiepret, cukros málnát nagyon szerette.” Bort ritkán ivott, ha mégis, akkor rizlinget, muskotályt, hárslevelűt.
Rozvány György debreceni ügyvéd anekdotájából tudjuk, hogy Arany 1849 januárjában Balogh János szalontai szenátorral és Petőfi Sándorral vacsorázott a Bika étteremben. Balogh hírhedett rímfaragó hírében állt, és az étlapot gutírozva Petőfi felkiáltott: „Roszprádli! Na, erre mondjon kend kádenciát.” Balogh megszólalt: „Be jó ez a roszprádli! / Jobb mint a bolti kvárgli. / Sütötte a jó Náni, / nem szereti a Pármi / Zán sajtot.” De ez már sok volt Petőfinek, és leintette: „Tedd be ajtód! / Rossz rím fajta / Tör be rajta / Fülem sérti / Az ebadta.”
A roszprádli (a német Rostbraten torz magyar alakja) kétszer is szerepel legrégibb fennmaradt étlapunkon, Márkus Mihály nyíregyházi vendégfogadós 1834-ben írt Tariffáján. Egyszer 15, másodszor 18 krajcár. Arany feltehetően kóstolta, miként a geszti pisztrángot is, hiszen egyik levelében felséges eledelként ajánlja Tompának. Ám dáridóról szó sincs. Kovács János, a debreceni kollégium tanára egyetlen esetre emlékezik, amikor a költő engedett a szalontai pap kérésének, és elment vendégségbe egy disznótorra. Egyébként nem járt sehová. Nem ivott, nem mulatott. A Szamárbőgető nevű híres csárdába is csak azért tért be, mert a kocsija tengelye eltörött. Igaz, Laci fia a betyártól itt kapta a fűzfasípot.
Egyetlen receptje mégis fennmaradt. Arany János 1859-ben levélben küldte el hajdani tanulótársának, Szilágyi Istvánnak a Marcza-fánk leírását. Szilágyi – még a forradalom előtt – gyakran ebédelt Aranyéknál, talán eszébe jutott a régi farsangi sütemény. Arany ezt írta: „Itt a recipe: üss egy csuporba (például) két tojást. Belé egy kevés sót, cukrot. Verd össze jól és önts hozzá egy meszely tejet; annyi lisztet, hogy palacsinta tészta sűrűségű legyen. Akkor tégy zsírt tepsibe, egy ujjnyi vastagul, s ezt forrald fel. Mikor legjobban forr, a tésztát kanalankint rakd belé, egy-egy kiskanállal egyhelyre és pirosra süsd meg. Punctum. Ez fiam, oly egyszerű, hogy magad is megcsinálhatod. Hirtelen étel, amikor hamar kell valamit csinálni!” Bárki elkészítheti, igaz. Annyit azért illik tudni hozzá, hogy a bécsi meszely 3,5 deci, a budai meg 4,2 deci. Arany nyilván erre gondolt. De miért Marcza-fánk? Jókai számtalan regényében említi marcafánk néven. Sokan a marcipán régies nevének tartják, pedig nem az.
Arany János soha életében nem főzött, inkább szűzdohányt szitált és feketekávét csurgatott rá. Meg szépen sorba rakta a sifon tetején a nemes sóvári almát, mert puha volt, könnyen haraphatta. Zsoltároskönyvébe mindig tett egy szál fodormentalevelet. Egyébként óvatos duhaj volt. Nem mert élni, mert élni akart.

Vinkó József (Heti Válasz)