Még volt három fiútestvére: Pál, József és Károly. Amíg 1948-ban államosították a felekezeti iskolákat, az elemitől kezdve a gyulafehérvári Római Katolikus Főgimnáziumban végezte iskolai tanulmányait. Ekkor átment Nagyenyedre, és az egykori Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett. Mindkét iskolában kiváló tanárai voltak. Már Gyulafehérváron intenzíven tanult franciául és csellózni. Érettségi után, 1950-ben sikeresen felvételizett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskola Általános Karára. Ösztöndíjat mint a múltban jómódú kerekes és kocsigyártó fia nem kapott, annak ellenére, hogy a megélhetést biztosító műhelyt 1949-ben államosították. Zenei tudásának köszönheti, hogy a filharmóniától csellistaként rendszeres havi fizetést kapott. Az 1953-ban Bukarestben rendezett Világifjúsági Találkozón állandó tolmácsa volt egy francia küldöttségnek.
Minden vizsgáját kitűnő eredménnyel tette le. Különösen az ideggyógyászat érdekelte, és nagyon szeretett volna Miskolczy professzor tanszékén dolgozni. Miskolczy professzor szívesen is fogadta volna a jó tanuló, művelt, franciául tudó fiatalembert, csakhogy éppen azokban az időkben kezdtek tornyosulni az egyetem fölé a sötét felhők, amelyekből pár év múlva nagy vihar támadt.
Érdemdiplomával végzett. Az ilyeneket az egyetemek benn szokták tartani oktatónak. Őt is azzal biztatták, hogy hat hónap után visszaviszik, de ez sohasem történt meg, pedig akkor még csak 1956-ot írt a naptár, 1962-ig – amikor a maga teljes durvaságában jelentkezett a tehetséges Blényesi-féle fiatal orvosok kiszorítása – még féltucat év volt, de úgy látszik, már készítették elő a terepet, már tartalékolták, zárolták a helyeket. Így aztán négy évig dolgozott mint körorvos a Marosjára központú falusi körzetben, amihez még Péterlaka, Kisilye, Kisszederjes, Nagyszederjes és Erdőcsinád tartozott. Ezek a Görgényi-hegység Maros felőli nyúlványai között megbújó kis falvak, szinte csak mezei utakkal összekötve, ahol a villanyáramnak és más egyéb komfortot biztosító létesítménynek híre-hamva sem volt. Lófogattal és gyalog látta el betegeit. Még 1955-ben Marosvásár­helyen megnősült, de a marosjárai négy év alatt nem volt mindig együtt a család.
1959 nyarán ideggyógyász szakra felvételizett. 1959–60-ban mint alorvos tanulta a szakmát a marosvásárhelyi ideggyógyászati klinikán, ahova már diákkorában vágyott. Nem is várták meg fölöttesei, hogy három évig tanuljon s szakvizsgázzon, hanem 1960-ban kinevezték a marosvécsi Kemény-kastélyban létesítendő, fogyatékkal élő gyermekek intézménye igazgatójának. A kezdeti nehézségek és az 1962-es bukaresti szakvizsga után a kitűnő munkatársakkal, mint dr. Frenkó András, dr. Szabó László, dr. Berkovits Dorottya, dr. Hossu Celina, dr. Szabó Albert magas színvonalú szakmai és tudományos munkát végeztek, olyannyi­ra, hogy olykor-olykor a marosvásárhelyi egyetem is szakmai konferenciákat és szemináriumokat szervezett az intézetben. Itt már együtt volt a család, a gyermekek iskolába jártak, ismét volt ideje a kulturális élettel foglalkozni. Még zeneoktatást is vállalt a szászrégeni zeneiskolában. A művészetek iránti fogékonysága miatt a múlt kulturális szelleme újra megérintette az egykori Erdélyi Helikon székhelyét. Mint egykor báró Kemény János idejében, a kastélyban egymást érték a kulturális rendezvények; írók, költők, képzőművészek, zenészek vendégeskedtek. Idelátogatott Páskándi Géza, Jánky Béla, Páll Lajos, Varró János, Unghy István, egykori kollégái a vásárhelyi filharmóniától, művészetkedvelő orvosok, mint dr. Szűcs Kálmán, dr. Gáspár István, dr. Szabó Árpád, dr. Bálint Jenő és mások. Több politikai fogoly kiszabadulása után sokáig élvezte az igazgató vendégszeretetét. Valószínű, ez is közrejátszott abban, hogy a megyei párt- és egészségügyi vezetőség egy idő után úgy döntött, hogy szétszórja a társaságot. 1969-ben kit ide, kit oda helyeztek át; Frenkó doktort Dicsőszentmártonba, Blényesi doktort a Hunyad megyei Zámra. Néhány hónapig ott is dolgozott, s akkor kérte Király Károly akkori Kovászna megyei első titkár segítségét (akit Vécsen tett látogatásai során ismert meg), s sikerült az éppen bővülő sepsiszentgyörgyi ideggyógyászatra kerülnie, előbb mint félnormás járóbeteg-rendelést végző és félnormás inspektori állást betöltő orvos, később mint dr. Simó Ferenc főorvos mellett működő szakorvos. Simó doktor 1985. július 25-ei nyugdíjazása után osztályvezető főorvosként dolgozott 1995-ös nyugdíjazásáig. Évekig oktatott a sepsiszentgyörgyi asszisztensképző technikumban is. Tanulmányutakat tett és különböző kurzusokat végzett szakmai továbbképzése céljából.
 *
Sepsiszentgyörgyöt mind ő, mind a családja megszerette. A Szemerja negyedben épített házat, ezzel is jelezve, hogy mind ő, mind utódai a város lakói kívánnak maradni. Így is történt, a nagy exodus idején is itt maradt mindenki. Antónia lánya és István fia itt végezte tanulmányait, itt alapítottak családot, s együtt volt a nagy család egészen 2000. augusztus 5-éig, amikor dr. Blényesi István elsőnek elment közülük. A vártemplomi temetőben nyugszik.
Emlékét felesége, gyermekei, menye, dr. Blényesi (Fodor) Olga és unokái őrzik.