– Gondolkozott már azon, hogyan festene a húsvéti történet, ha kivennénk belőle a klasszikus szereplőket, a tanítványokat, Mária Magdolnát?
– El tudnék képzelni egy feltámadás utáni nagyon izgalmas találkozást Pilátussal. Ahhoz ugyanis, hogy valaki tanúbizonyságot tudjon tenni a feltámadásról, nemcsak megelőző Krisztus-élményre, azaz találkozásra van szüksége, hanem tanúja kellett hogy legyen a Golgota keresztjének. A halál megtapasztalása nélkül nem lehet bizonyságot tenni a feltámadásról. A tanítványok közül csak János volt szemtanúja a kivégzésnek – a többiek mentették a bőrüket –, no meg a hölgyek, akik nem voltak életveszélyben, így igazából csak Pilátus, Heródes, a százados, a katonák, a papság és a tömeg volt jelen. Persze, ez egy egészen másik virágvasárnapi történet lett volna.
– De akkor miért éppen Pilátus?
– Mert művelt, racionális fő volt. Ha valamiféle lelki rokonságot keresünk a 21. századi ember és annak a kornak az emberei között, akkor Pilátussal vagyunk valamennyire rokonok. Az ő nagy kérdése is az volt, hogy mi az igaz­ság, akárcsak a mai emberé, akiben hol tudományos, hol filozófiai kérdések merülnek fel. Mert csak kevesek tudnak úgy viszonyulni, azzal az őszinte leborulással, mint János. Többnyire kételkedő Tamások vagyunk, hiszem, ha látom, a pilátusi racionalizmus jegyében.
– A megkérdőjelezhető pilátusi térdre borulás milyen mértékben vetíthető ki a 21. századi ember kételkedésére, amelyet sokan a tudomány fejlődésére, felfedezéseire vezetnek vissza? Vagy ezzel az érveléssel csak magunk elől menekülünk?
– Kezdjük onnan, hogy szűk fél évszázada a tudósok még arra esküdtek, hogy a legkisebb anyagi részecske az atom, ma meg már az energia fogalmánál tartunk. Megszületésükkor a tudományos elméletek többnyire fikciók, amelyek váltogatják egymást. Mindannyian „örök érvényű” tudományos tételeken nőttünk fel, és akkor tartjuk biztonságosnak a világot, ha van benne állandóság. A változások elgondolkodásra késztetnek – szellemi és lelki értelemben egyaránt. Csakhogy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy minden bizonytalan. A ráció tehát megbukott, evidenciákra van egyre inkább szükségünk. S ha már az energiánál tartunk, lassan ott vagyunk, hogy Isten lélek és igazság, ahogy Pál apostol mondta, benne élünk, mozgunk és vagyunk. Az emberiség azonban Istent már a felvilágosodás korában kezdte elveszíteni, és mindez azóta csak kiteljesedett. Ezért tartom kegyelemnek, ha valaki Isten-ismerettel, hívő családban nőtt fel. Einstein rengeteg nagyon jó mondata közül az egyik úgy szól: a tudomány olyan, mint egy pohár, amelyben a tudós lefelé kaparászva halad, és közben egyre hitetlenebb lesz. A nagy poén pedig az, hogy a pohár mélyén ott várja az Isten.
– Az ön húsvét-emlékei honnan datálódnak?
– Hároméves koromtól, és nagy élményként őrzöm. Főleg, mert a múlt század hetvenes évei elejének olyan Brassójához kötődnek, ahol a román ismerőseink is készültek a mi húsvétunkra. Később a nagy bulikat, szórakozásokat jelentette, spirituális értelemben – megváltás, feltámadás – hosszú ideig nekem semmit sem mondott. A pogány misztériumvallások húsvétjaiként igen, hiszen megújul a természet, az élet, de Jézus Krisztus feltámadása és az én feltámadásom lehetősége csak igen késve jelent meg. A mai Puskás-líceumban olyan tanárok, mint Kónya Ádám vagy Fazekas Ágnes, igyekeztek tudatosítani bennünk, hogy nem csak az ismert és elfogadott három dimenzióban érdemes gondolkodni, érdekes, izgalmas kapukat nyitottak meg számunkra. Ezzel a magyar identitástudat-erősítő háttérrel gyűrűztem be a vártemplomi ifikörbe – mint meg nem fogalmazott ellenállási gócba –, ahová nagyon sok barátom is járt. De Isten és húsvét még ekkor sem tűnt fel a láthatáron. A konfirmálásomat is úgy fogtam fel, mint egy sajátos magyar ünnepet, amelynek büszke részese lehettem.
– De hogy lesz egy ilyen fiatalból lelkész?
– Azért mentem lelkésznek, mert úgy gondoltam, lelkészként tehetek valami fontosat az erdélyi magyarságért. Amikor viszont 24 évesen felvételiztem a teológiára, már túl voltam – ha szabad így fogalmazni – egy Isten-élményen. Szüleim Magyarországra telepedése után egzisztenciális gondjaim támadtak, egy ideig lapkihordó voltam Marosvásárhelyen, egy adag kihordása után egy napon erősen eldöntöttem, hogy valami jobban fizető állás után kellene néznem. Épp egy templom előtt mentem el, no lássuk, hogyan is áll ez a dolog, gondoltam, bementem, imára kulcsoltam a kezem. Azt már akkor is tudtam, hogy Istennel csak becsületesen érdemes kommunikálni, nagyjából ezt mondtam: „Istenem, te tudod, hogy én nem hiszek benned, de ha létezel, látod, mekkora bajban vagyok. Kérlek, add valami jelét a létezésednek, és ha lehet, mutass fel nekem néhány lehetőséget.” Behunyt szemmel imádkoztam, hirtelen erős fény támadt, amelyből kinyúlt két kéz, és a szívemről letépett néhány rácsot. Kiléptem a templomból, és a mellette lévő üzlet kirakatában ott volt egy álláshirdetés, elektrogépészt kerestek, én meg rendelkeztem ilyen szakképesítéssel. Biztos voltam benne, hogy mielőtt bementem volna a templomba, még nem volt ott a hirdetés. Annyira megrémültem, hogy elszaladtam, és fél éven át még hordtam az újságot.
– Ilyen Isten-élmény után?
– Kétségtelenül fontos állomás volt, de akkor még csak odáig jutottam el, hogy létezik körülöttünk egy pneumatikus dimenzió, valami, amit mi egyszerűen csak Istennek nevezünk. Innen Jézus Krisztusig igen hosszú út vezetett, úgy végeztem el a teológiát, hogy még mindig nem gondolkoztam a feltámadásról és az örök életről. A Jézussal való találkozásomat nem lehet ilyen módon lokalizálni, ő később, az életem folyamán bukkant fel bennem.
– Ma már tudja, miért kerültünk ennyire messzire Jézustól?
– Az még csak-csak belefér a racionális gondolkodásba, hogy van egy pneumatikus lelki valóság. De az, hogy emberi létformát vesz magára, hogy velünk kapcsolatba lépjen, az már sok. A pszichológus Jung egyik esszéjéből származik a gondolat: az ő nagyapja még úgy járt a mezőre, hogy egyik vállán ott volt a kapa, a másikon meg ott ült Isten. Azaz a materiális és lelki dimenzió egyformán valóságszerű volt számára. A régi ember a lelkével is könnyebben látott és tapintott. Napjaink társadalma nem az ember lelkének fejlesztéséről, a pszichológusi konzultáció nem fejlesztésről, hanem betegségről, gyógyítási kísérletről szól. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a lelki látásuk-tapintásuk nem erősödött meg. Ma már csak nagyon kevesen mondhatják el, amit Jung az említett idézetben.
– Az iskolalelkész hogyan látja, a mai diákok hogyan viszonyulnak a hitkérdésekhez? Hogyan igyekszik felkészíteni őket a húsvétra?
– Bizonyára ismerős Jézus Krisztus mondása, amikor tanítványai távol akarják tartani tőle a gyerekeiket áldásra hozó szülőket: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert ilyeneké az Isten országa. Mit tud egy gyerek, amit mi már jóval nehezebben? Őszintén rá tud csodálkozni a dolgokra, és képes nőni – nem csak fizikai értelemben. Művelhető talaj, még ha az alap talajművelés meg is történt az élet első hét évében, még vannak részek, ahová lehet magot vetni. Húsvétról, Jézusról, feltámadásról párbeszédben tudok velük tárgyalni. Egymást meghallgatva, néha négyszemközt. Az evangelizáció egyik legrosszabb formája ugyanis, amikor a gyereknek nem lehetnek kérdései, kételkedései. Isten szeretetébe simán belefér, hogy megkérdőjelezem, vagy néha haragszom rá. Ilyenkor igyekszem belehelyezkedni az ő kis világukba. Nem mindig megy könnyen. Volt olyan gyerek, aki azzal kezdte, hogy ő ateista. Rendben, én is voltam, válaszoltam. De már valamit hiszel: hogy nincs Isten. Ez is a folyamat része lehet, és az idők során a tartalom változik. Az én koromban is nagy divat volt az ufómánia, azazhogy Isten egy magasabb civilizáció része, és ez a kérdés ma is sok gyereket foglalkoztat. Elutasíthatom a gondolataikat vagy meghallgathatom őket, beszélgethetek velük róla, elmondhatom, hogy fiatalként ugyanarról az álláspontról hogyan és miért léptem tovább.
– Felekezettől függetlenül egyre több embert foglalkoztat a böjtölés. Valamiféle különös ökumenére való hajlam jeleit próbáljuk felfedezni?
– Jézus negyven napot böjtölt a pusztában, s bár a negyven napot senkinek sem ajánlom, ha ő így kezdte a szolgálatot, a böjtnek nagyon komoly helye van. Kétféleképpen lehet rosszul viszonyulni hozzá: az egyik a protestáns, a másik a katolikus vagy ortodox álláspont. Jézus azt mondja, nem az a fontos, ami bemegy, hanem ami kijön. Protestánsként visszaélhetek, takarózhatok ezzel a mondattal, azaz nincs szükség a böjtre! Van olyan katolikus ismerősöm, aki azért böjtöl, mert „jó katolikus”. Ez a másik véglet, mert egyetlen egyház sem „halt” meg tagjaiért, Jézus Krisztus viszont igen. Mikor van szükségünk a böjtre? Amikor Krisztus-hiány van az életünkben. Felekezettől függetlenül. Ha Jézus nincs a helyén az életünkben, akkor nagyon fontos a böjt, a megüresedés, mert lehet, hogy az ő helyét éppen én töltöm be a nagyra nőtt énemmel, de betöltheti egy szeretetkapcsolat vagy akár a munka is. Mindegyik nagyon fontos, csak éppen ne Krisztus helyét töltsék be, mert ő a középpont benne, és általa teremtettek mindenek.
– A jelentős egyházi ünnepek mindig nagy kihívást jelentenek egy lelkész számára. Megvan már az idei húsvéti prédikációja?
– Ilyenkor valóban nehéz emlékezetes prédikációt tartani, hiszen a karácsonyi vagy húsvéti tematikát mindenki, de legalábbis a többség ismeri, és ebben az élményközpontú világban mindig nagy kihívás, de teher is, hogy a pap miként érintse meg a gyülekezeti tagok lelkét. Számomra két igehirdetés mindenképpen felejthetetlen, az egyiket Budapesten Gyökössy Endre bácsitól hallottam, akkoriban kezdett megérinteni a feltámadás gondolata. A másiknál Ravasz László püspök prédikációját olvastam, Tamásról szólt, és én abban találkoztam először azzal, hogy minden kérdésnek, minden tagadásnak helye van az emberi életben. A nyugodt lélekkel feltett kérdés az, amelyre Isten válaszol.

BARTOS KÁROLY
Református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági szakelőadója, a kézdivásárhelyi református kollégium iskolalelkésze. 1966. március 22-én született Brassóban, iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, a család 1982-es Sepsiszentgyörgyre költözése után a Matematika–Fizika és az 1-es számú Ipari Líceumban folytatta, 1988-ban érettségizett, ezt követően villanyszerelőként dolgozott a gépkocsialkatrész-gyárban, az IMASA-ban. Egyetemi tanulmányait 1994–1999 között folytatta a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Szolgálati helyei: Kolozsvár-Belváros (segédlelkész), Főiskolás IKE (egyetemi lelkész), Vajasd, Papolc. 2011 októbere óta Komolló–Szentivánlaborfalva lelkésze.