Csodálkoztam is azon, hogy a modern környezet és technológia ellenére vajon miért épp úgy viselkednek az emberek, mint a szocializmus éveiben: a várakozók szinte a rendelőajtóra feküdve várták a bejutást. Azért is csodálkoztam, mert első alkalommal nagyon jó benyomásokat szereztem. Idejében időpontot kértem, egy kedves, mosolygós idősebb hölgy számítógépen bevezetett az adatbázisba, s megkaptam a cetlimet (a régi sorszám helyett). Amikorra az előjegyzésem szólt, a rendelőhöz érkezve az ajtó mellé ki volt függesztve a névsor az időpontokkal, s az asszisztensnő ki is pipálta azok nevét, akik már távoztak. A betervezett ütemet tartani tudták, mindössze néhány perc eltéréssel már benn is voltam a rendelőben. Mint megtudtam, a várakozók nagy számát az magyarázza, hogy többen nem kérnek időpontot (sorszámot), ők majd az előjegyzett betegek után kerülnek sorra.
Következő alkalommal azon­ban minden jó érzésem elpárolgott. Már a nyilvántartónál egy morcos fiatalember fogadott, aki a művelet befejezése után még rám is förmedt, hogy aztán idejében ott legyek, mert hiányomban elmegy az orvos. Amikor (két hét múlva) a rendelő ajtajához érkeztem, egyből feltűnt, hogy az általam kapott 11 órai időponthoz képest a kifüggesztett listán fél egykor szerepelt a nevem. Rövidesen az is kiderült, hogy még három jelen levő személy cetlijén szerepelt a 11 óra. Amikor azt is megtudtam, hogy nem az én kezelőorvosom rendel – mivel műtét utáni ellenőrzésről volt szó, nem óhajtottam idegen orvossal megvizsgáltatni magamat –, visszamentem a nyilvántartóhoz, hogy új időpontot kérjek. A morcos fiatalember (nem tudom, hogy ugyanaz-e, mint előző alkalommal, az én koromban már minden fiatalember egyforma…) a számítógépet piszkálta, közben a mellette ülő fehér köpenyes másik fiatalember folyamatosan beszélt hozzá. Két héttel későbbre kaptam az új időpontot. Pontosan érkeztem, de meglepetés ért: a nevem a legutolsó a listán, ez alkalommal az időpontokat már fel sem tüntették. Gyors ,,közvélemény-kutatás”, után kiderült, hogy legalább három embernek van előjegyzése ugyanarra az órára…
Nos, mindezek után egy régi vicc csattanója jut eszembe: hiába a modern technika, ha nincs megfelelő szakember. A jól kitalált rendszer csak akkor hatékony, ha lelkiismeretesen csinálják, mint ahogyan volt, van is rá példa. A nemtörődömség által generált összevisszaság tiszteletlenség a betegekkel szemben, hiszen már eleve át kell rendeznie mindenkinek a rendes napi programját, s nem mindegy – még nyugdíjasnak sem, hát még annak, aki munkából kérezkedett el –, hogy fél óra vagy két óra alatt végez-e. Civilizált helyeken, ha valami közbejön (két hét alatt előállhat olyan helyzet, hogy aznap az orvos nem tud rendelni), felhívják a beteget és tájékoztatják. Benne kell lennie az adatbázisban a telefonszámnak – ha nincs, akkor gondoskodjanak róla. A mai világban ez nem lehet gond. A telefonálás sem. Hiszen ebben a konkrét esetben legtöbb tíz emberről lett volna szó, annyi üres perce akad egy munkanap alatt a nyilvántartóban dolgozónak.
Az is kellemetlenül érintett, hogy az adminisztráción, ahol panaszt nyújtottam be, az orvost meg az asszisztensnőt próbálták hibásnak beállítani, pedig nekik van a legkevesebb közük ehhez, nem ők végzik az előjegyzést. S mint másoktól is hallottam, nem egyedi eset, amit megtapasztaltam. Tudok olyan személyről, akit 8 órára írtak fel röntgenre, és amikor odament, kiderült, hogy csak 9-től van program. Amikor szóvá tette, csak legyintett az asszisztens: sajnos, ez van, mindig ezt csinálják, hiába szólnak...
N. N., Sepsiszentgyörgy