Van bicskám, de nem nyílt ki a zsebemben, jobbnak látom az észszerű, tárgyilagos érvelést. Beleértve azt is, hogy a másik félnek is lehet igaza, lehet finomítani az elképzeléseinken, ha szót akarunk érteni, kompromisszumra is képesek kell hogy legyünk. Keressük meg, hogy mi az, amiben egyetértünk, és ebből kiindulva valahogy jussunk dűlőre. Számomra teljesen elfogadható az egyik ilyen elutasító reakció utolsó mondata, „Ideje lenne nekünk, erdélyi és magyarországi magyaroknak végre szót értenünk egymással, kihagyva ebből a mindenkori politikusokat és pártokat. Mert így csak a szakadék mélyül, az pedig senkinek sem érdeke.” Ezért gondoltam, hogy nem hagyhatom válasz nélkül az elutasító hozzászólásokat.
Szavazati jog
A legellenszenvesebb a szavazati jog, amely sokak szerint nem járna automatikusan. A magyarországi magyarokkal szemben mélységesen igazságtalan dolog beavatkozni az ország politikájába úgy, hogy közben ennek közvetlen következményei a szavazóra nézve nincsenek – vallja nagyon sok hozzászóló. Én is sokat gondolkodtam arról, hogy részt vegyek-e vagy sem a magyarországi választáson. Végül úgy döntöttem, hogy igen, de nem pillanatnyi fellángolás eredményeként, hanem hosszabb vívódás után töltöttem ki és tettem postára a szavazólapot. Végiggondoltam, hogy mivel a mindennapjaimban nem szembesülök a mindenkori kormány tevékenységének hatásaival, van-e erkölcsi alapom szavazatommal támogatni egy adott magyarországi pártot, mennyire befolyásolom a voksommal a választási eredményt. S akkor elkezdtem rakosgatni az érveket. Jutott a mérleg mindkét oldalára bőségesen.
A szavazást ellenző serpenyőbe többnyire az előbbi megállapítással kapcsolatos érvek kerültek, amelyeket többen is felsoroltak, de mellettük az is, hogy a levélben való szavazást nem vehetik igénybe a huzamosan külföldön élő magyar állampolgárok, habár az ott szerzett anyagi haszon tetemes része többnyire Magyarországra kerül. Ezt nem tartom helyesnek, érzem én is az ellentmondást és a pártérdek előtérbe helyezését.
A másik serpenyőbe nem került bele sem a hála, sem a Fidesz mint az a párt, amely végül is megalkotta az állampolgárság visszaadásáról szóló jogszabályt. A legsúlyosabb érv a szavazás mellett az volt, hogy – mint magyarországi lak­hellyel nem rendelkező egyén – csak pártlistára szavazhatok, a Magyarországon lakó állampolgárok mindennapi életét leginkább befolyásoló helyi testületekre nem, vagyis véleményt formálok az országos nagy politikában, de végeredményben nem szólok bele a helyi közösségek életébe. Lehet mondani, hogy a „nagypolitika” kihat a helyi közösségekre is, de ahhoz, hogy az itt leadott szavazat befolyással lehessen a végeredményre, kellenek az ott leadott voksok. Szándékosan nem használom a „ti” és „mi” megosztó minősítéseket.
Másik érv, hogy nagyon nem mindegy, a megválasztott magyar kormány milyen külpolitikát folytat a szomszédos országokkal, mennyire támogatja a határon kívül került magyar közösségeket. A szavazás mellett szólt az is, hogy az itt leadott szavazatok legjobb esetben is egyetlen képviselőre lennének elegendőek, így az elfogadott vagy vitatott párt végeredményben az ott leadott szavazatok alapján kerül hatalomra. Ha szavazatommal lényegesen befolyásolnám a magyarországi politikai helyzetet, akkor a mérleg valószínűleg a másik irányba billenne, de egyelőre csak véleményformáló szerepe van, és ehhez itt is ragaszkodunk.
Számunkra a szavazati jognak elsősorban – talán azt is mondhatnám: kizárólag – erkölcsi értéke van. A fordulatig itthon „bozgoroknak”, hazátlanoknak, Magyarországon pedig románoknak, jobb esetben lesajnált, szegény, alamizsnáért kolduló rokonoknak tekintettek. A nyolcvanas években, ha valakinek sikerült átjutnia a zöld határon, a magyar hatóságok kíméletlenül visszatoloncolták Romániába, ahol elképzelhetik, mi várt rá. Egy rokonunk rá a példa, aki a magyar köztörvényes bűnözők között eltöltött vizsgálati fogság után román börtönbe került... Akiknek pedig törvényesen sikerült Magyarországra jutniuk, azoknak egy nagyon megalázó állampolgársági vizsgán kellett részt venniük, sokszor a kínai, vietnami jelentkezőkkel együtt. (Nem a kínaiakkal vagy vietnamiakkal van a problémám, hanem azzal, hogy egy magyar identitással egyáltalán nem rendelkező egyénnel azonos módon kezelnek egy, a magyar identitáshoz szorosan kapcsolódó dologban). Erre is van példám a családból. A fordulat után már szabadon átjárhattunk Magyarországra, nem toloncoltak vissza, de a bélyeg – a kezdeti, rövid ideig tartó eufória után – megmaradt. Erre még rátett egy lapáttal a 2004-es „Mikulás” is, majd a „Magyarországot elözönlő 23 millió román”, a „800 ezer magyarországi szociális juttatásokra áhítozó erdélyi bevándorló”, a 2006-ban szétgumilövedékezett 50 éves ’56-os megemlékezés. Ezután, a Fidesz-kormány alatt foglalták jogszabályba az állampolgárság visszaadását, majd a szavazati jogot. Remélem, érzékelhető, hogy előbbiek után mit jelentett ez. A szavazási lehetőségben elsősorban nem azt látom, hogy a magyarországiak sorsáról dönthetek, hanem inkább azt, hogy végre emberszámba vesznek, meghallgatják a véleményemet, hallathatom a hangomat.
Jó lenne, ha ezt a kérdést le lehetne választani a napi politikai helyzetről. Lehet, hogy naivitásra vall, de el tudnék képzelni egy olyan ideális helyzetet, hogy a határon kívül élők saját soraikból egy képviselőt küldjenek a magyar parlamentbe, aki nem tagja egyetlen pártnak sem, csakis a közösség érdekeit szem előtt tartva tájékoztatja képviselőtársait az éppen aktuális helyzetről, esetleg igyekszik meggyőzni őket, hogy lépjenek az adott probléma megoldásában; szavazna a közösséget érintő kérdésekben, de tartózkodna a csak határon belüliekre vonatkozó ügyekben. Tudom, ez egyelőre utópia, de ebben sem tudunk mi dönteni, az ugyanúgy a magyarországi választók kezében van. Bár abban sem vagyok biztos, hogy zökkenőmentesen tudnánk mi is kiválasztani a megfelelő képviselőt...
Költségvetéshez való hozzájárulás
Az egyik hozzászóló azt tartja bicskanyitogatónak, hogy „a gyermeket a román állam taníttatta, tehát nem a romániai magyaroknak, hanem a román adófizetőknek okoznak veszteséget”. De amikor gyermeket nevelünk, taníttattunk, akkor nem adjuk át a román (vagy magyar) államnak, hogy megnevelve, taníttatva készen visszakapjuk. Amikor pedig elhagyják az országot, akkor a szülők is egy kicsit magukra maradnak, nem csak az állami költségvetés. Ezért érzem hibás gondolatmenetnek, amikor összemossák az adott ország költségvetéséhez való valamilyen szintű hozzájárulást a szavazati joggal anélkül, hogy az érzelmi, kulturális kötődés szerepét figyelembe vennék. Nekem sem volt szándékomban összemosni, csak érzékeltetni szerettem volna, hogy valamilyen módon anyagilag is van valamennyi hozzájárulásunk az érzelmi kötődésünkön túl. Hogy ez sok vagy kevés? Nem tudom, és nem gondolom azt, hogy csupán az anyagi hozzájárulásunk miatt járna nekünk szavazati jog. Csak szeretnénk azt hinni, hogy mégsem vagyunk éppen azok a szánni, szégyellni való, szegény rokonok.
„Nem ismerjük a magyarországi helyzetet, nem érintenek minket közvetlenül az ottani viszonyok.” Közvetlenül nem, de higgyék el, gyakrabban tekintünk Budapest felé, mint Bukarestre. Nekünk érzelmileg még mindig Budapest a főváros.
Nem szeretnék meggyőzni senkit, de szeretném, ha minket is megértenének. Szomorú, hogy egy társadalom ennyire polarizálódik.

Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy