Mivel ezek a mögöttes tartalmak sokkal gazdagabb jelentésrétegeket kapcsolnak hozzá Pinter darabjaihoz, mint ami konkrétan elhangzik a színpadon, e művek színrevitelének legnagyobb kihívása éppen az, hogy miként lehet a legegyszerűbb eszközökkel nagyon sokat elmondani kapcsolataink, érzelmeink, ösztöneink bonyolult világáról, hogyan lehet szavak nélkül árnyalni a szereplők közötti viszonyokat.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Évforduló című előadásában Alexandru Dabija rendező és alkotótársai biztos érzékkel építenek fel egy egészen mai, a nézők számára jól dekódolható világot. Olyan a tér, a díszlet, olyanok a helyzetek, hogy szinte megkövetelik azt a fajta természetes játékmódot, amelyet láthatunk, de éppen emiatt a hamis pillanatok is azonnal feltűnnek az előadásban. Az olajozottan működő jelenetekben minden érthető, de valószerűtlen, mintha a tartalom nem tudna megférni a rendelkezésre álló formai keretek között, és állandóan elvágyódna egy másik világba. A zavarosabb helyzetekben, vagy ahol nem elég intenzív a lelki töltet, rögtön a forma válik hangsúlyossá, és megszűnik a szöveg mélyén rejlő alapvető ellentmondásosság. Meyerhold szerint a groteszk addig mélyíti a mindennapi életet, amíg az megszűnik a szokványosat ábrázolni, itt azonban nem mindig sikerül addig mélyíteni a helyzeteket, azok időnként sterillé, általánossá válnak.
Azért persze alapszinten is élvezhető a produkció: jól kidolgozottak a karakterek és a tipikus viselkedésformák, igazak a viszonyok, többnyire érződnek a szavak hátterében forrongó indulatok. Izgalmas követni, ahogy megtelnek tartalommal a semmitmondó párbeszédek, ahogy az alkoholszint emelkedésével újabb és újabb mögöttes tartalmak, titkok sejlenek fel a kijelentések mögött, de végül mégiscsak a groteszk határán kívül marad az előadás, mintha nem az lett volna a rendező célja, hogy általános képet adjon az emberi lét alapvető banalitásáról, kiszolgáltatottságáról. Volt ugyan néhány könnyed átsiklás a másik oldalra, mint például az a bizonyos „pössentett mártásos” jelenet, vagy a tánc a végén, de alapjában véve sokkal konkrétabb jelentéseket célzott az előadás. A fenyegetettségérzésből építkeztek a jelenetek, de nem a lét nyomasztó szorongatása volt ez, inkább a dúsgazdag ember szeszélyeinek a kiszámíthatatlansága. A humornak és ennek a különös drámaiságnak a kereszttüzében jókat nevettünk, de mindig volt valami kényelmetlenség a vidámságban, mintha állandóan megvillant volna a kedélyes társalgás hátterében egy diszkréten rejtegetett éles kés.
A burkolt célzások, többértelmű gesztusok mellett az átlagosnál is szürkébbnek hatottak azok a replikák, melyek csupán a szöveg elsődleges szintjén mozogtak, egyes szereplőkről nem derül ki, hogy a viszonylag jól letapintható általános erővonalak között mit képviselnek. Kicsit zavaros volt a tulajdonos zsarnok főnöktől alázatos érdekemberig, majd művészlelkű álmodozóig csapongó figurája, Sonia alakja annyira vázlatos volt, hogy a zokogásáról sem lehetett eldönteni, hogy csupán színlelés vagy őszinte érzelmi kitörés, a pincér kelekótya játékmesterét pedig ugyancsak nehéz volt behatárolni, mert bár gesztusai és egyes replikái is arról tanúskodtak, hogy imádja a munkáját, a végén kiderült róla, hogy megveti a világot, amelyben él, és a nagyapjához hasonlóan szeretne kiszabadulni belőle. Nemigen lehetett eldönteni róla, hogy fontoskodik-e vagy ugratja műveletlen vendégeit, hogy lelkes ábrándozó vagy reményvesztett... Más zavaros elemei is voltak a rendezésnek, például Suki hibátlan éneklése, mely nem lenne problematikus, ha az előadás több teret engedett volna az abszurd elemeknek.
Hogy miről is szól ez az előadás? A dúsgazdag és igazán befolyásos emberek nagyképűségéről, kiszámíthatatlanságáról, arroganciájáról és szánalmas lelki sivárságáról, mely világunk teljes értékválságát idézi. Megdöbbentő volt látni, hogy ezek az alakok házastársakként és testvérekként sem jelentenek semmit egymásnak, hogy a legőszintébbnek tűnő vallomásaikra is gúnyos mosoly a válasz. Vajon hol van a határ ebben a világban az őszinteség és hatásvadász álarc között, vannak-e igazán figyelemreméltó titkaik ezeknek a mélyen tisztelt polgároknak, vagy csupán a kongó ürességet rejtegetik félelmetes egójuk alatt? Üdítő volt mellettük a pincér naiv egyszerűsége, tisztasága, de egyben nevetséges is, ahogy sorolta nagyapja neves művészbarátait. Mintha az általa képviselt értékrend sem lenne igazán érvényes manapság... Mintha mégiscsak ott bujkált volna a szerző a látványos díszletek mögött, ezt súgva alig hallhatóan: a helyzet bizony kilátástalan.