– Hegedűs csodagyerekként indult, az elmúlt időszakban mégis évenként egyszer-kétszer lép pódiumra szólistaként. Miért és hogyan zajlott le ez a metamorfózis?
– Hosszú idő, 15–20 év alatt ment végbe ez a változás. A hegedű gyerekkorom óta hozzám tartozott, természetes volt, hogy azon játszom, de a zenekar hangzás és repertoár szempontjából mindig is nagyon érdekelt. A zenekarral olyan összhangzást lehet elérni, amilyent egyetlen hangszerrel nem. Hegedűre sok darabot írtak, a hangversenyeken felhangzó művek aránylag mégis szűk körben mozognak, s bármennyire is szép Csajkovszkij, Paganini vagy Lalo, nekem már nem volt elég. Egyre több teret követelt és kapott bennem a dirigálás. Úgy kezelem a zenekart, mint egy új, hatalmas, végtelen lehetőségeket kínáló hangszert, és ennek megfelelően igyekszem is megszólaltatni.
– Pedig azt gondolnánk, hogy aki 21 évesen Paganini-versenyt nyer, egy életre elkötelezi magát a hegedű mellett. Egyáltalán: hogyan juthatott ki abban az időben valaki Romániából egy ilyen versenyre?
– Abszolút életszerű így gondolni, velem mégsem így történt. A kijutásom pedig kész kriminek számít. Más, „hozzáférhetőbb” versenyen hallottak előzetesen, annak alapján hívtak meg Genovába. Hétfő délelőtt kezdődött a verseny, nekem pénteken még nem volt útlevelem. Szombat reggel szóltak, hogy mégis engednek, néhány órám maradt a vonatindulásig. Talán ötven dollárt sikerült összekaparnom ismerősöktől, a vonatjegyre is alig volt elegendő. Hétfőre virradóra érkeztem meg az olasz városba, fogalmam sem volt, merre van a szállás, taxira nem volt pénzem. A gondviselés vezethetett, de gyalog is megtaláltam, két-három órát még aludhattam is a jelentkezés előtt. Az első körnek plusztétje is volt, a továbbjutók ugyanis a továbbiakban a szervezők vendégei voltak. Nekem meg annak a néhány órányi szállásnak a kifizetésére sem volt pénzem. Megúsztam, aztán megnyertem. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a zeneakadémia után rögtön állami szólista lettem, ami ma már talán értelmezhetetlenül nagy dolog volt, miután abban az évben mindössze három hegedűs kerülhetett ebbe a pozícióba. Tele voltam meghívásokkal, már a hetvenes években jártam Japánban, számos európai koncerthelyszínen is. Nyilván sokkal több meghívást kaptam, mint amennyire elengedtek a román hatóságok. Ezért is döntöttünk úgy 1983-ban a testvéremmel egy németországi turnén, hogy nem megyünk haza.
– Melyik énje kapott több felkérést, a szólista vagy a karmester?
– A mérleg nyelve ugyan immár több mint húsz éve átbillent bennem a karmester javára, legalább tíz évig párhuzamosan futottam a két pályán. Őrülten fárasztó volt, ennek ellenére sokáig vállaltam a kettős felkéréseket. A Magyar Rádió zenekarával volt például egy budapesti koncertem, amelynek az első felében Beethoven Pastorale szimfóniáját vezényeltem, aztán szólistaként eljátszottam Bartók első hegedűversenyét, majd Ravel Boleróját dirigáltam. Ilyet azonban nem lehet hosszú távon csinálni, nem beszélve a sok utazásról, no meg a gyakorlásról, amelyre egyre kevesebb idő jutott. Néhány évig még rangos partnerek társaságában kamarazenéltem, mígnem finnországi, majd svédországi fesztiválok élére repített a sors.
– Miért éppen önt?
– Kezdetben elsősorban a hegedűs hírnevemnek köszönhetően kerestek, de közben feltűnhetett az is, ahogy a zenéről gondolkodom, a repertoárismeretem, a zenészvilággal való kap­csolataim. Olyan konstrukciót igyekeztem összerakni, amelyben a jó fiatal zenészek, az igazi tehetségek megkapják, amire szükségük van a fejlődésükhöz. Hogy mi kell ehhez? Mindenekelőtt pódium, ahol felléphessenek. Kellenek találkozások nagy mesterekkel, hogy tovább tudjanak tanulni, játéklehetőségek szólóestek keretében, de kell szólót játszani zenekarral, no meg zenekar tagjaként is, hiszen az egész másféle tapasztalat. És szükség van közönségre, és nem utolsósorban hozzá hasonló, más iskolákból származó tehetségekkel való találkozásokra. Ezt az elképzelést sikerült megvalósítanom az Euro Musica Vitae fesztivál révén, amelyet felkarolt a svéd köztelevízió, és az Eurovízió is több koncertet átvett belőle. Mindezt Spanyolországban, a santanderi Ecuentro de Música Y Academia fesztivál keretében is folytattam, amelynek 2001 óta vagyok művészeti vezetője. Míg Svédországban tíz, itt már ötven-hatvan fiatal meghívottunk van, amitől monstre koncertsorozattá vált a rendezvény. Három és fél hét alatt hetven hangversenyt hallgathat meg a közönség. A jelek szerint sikeres fesztiváligazgató voltam, amit az is igazol, hogy utólag meghívtak a Svéd Királyi Akadémia tagjai közé.
– Soha nem csábult a magyar zenei élet felé?
– Csábultam volna én, hiszen sok rokonom, tíz unokatestvérem is élt a hetvenes évek Budapestjén. A zeneakadémia befejezése után az is felmerült, hogy áttelepedjem. Simon Albert többször is felkért, hogy legyek a Zeneakadémia vonósainak a tanára, de mivel az áttelepülési kérelem benyújtása után minden bizonnyal nem engedtek volna többé külföldön játszani, inkább lemondtam erről a tervről. Elsősorban a néhai Kocsis Zoltán – akivel sokat koncerteztem – révén kerültem kapcsolatba a magyar művészekkel. Az egyik budapesti koncertünkre Kur­tág György is eljött, és az előadás után azt mondta: „Ez a Brahms olyan volt, ahogyan Weiner Leó tanította.” Innen kezdődött az ismeretségünk, mindig nagyra értékeltem a véleményét. A kilencvenes években egy Beethoven-vonósnégyes Mahler zenekari átiratát vezényeltem a Zeneakadémián a szünet előtti utolsó számként, a koncertet a Magyar Rádió is közvetítette. Szünetben szól az ügyelő, hogy Kurtág pro­fesszor keres telefonon. Azért hívott, hogy elmondja, hallgatták a rádiót, és nagyon tetszett az előadás. Két-három hónap múlva Londonban hívott ismét egy híres dél-angliai fesztiválról, éppen ott tanított. „Azt a Beethoven-felvételt hallgatjuk, azon tanítom, hogyan kell Beethovent játszani” – mondta. Képzelheti, mit éreztem.
– Hogyan történt, hogy végül mégiscsak egymásra találtak a magyarországi zenei világgal?
– A MÁV-zenekar meghívására jöttem dirigálni néhányszor a kétezres években, a 2010-es fellépés alkalmával felkértek a zenekar művészeti vezetőjének. Csak néhány hónap gondolkodási idő után vállaltam el, mert a naptáram ismeretében elsőre megoldhatatlannak tűnt egy állandó budapesti munka. Hiába zenéltem azonban annyi helyen a világon, vonzott a lehetőség, hogy Magyarországon dolgozhatok. Igazán akkor határoztam el magam, amikor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében koncerteztünk, én kinéztem az ablakon, alattam pedig ott volt a gyönyörű, kivilágított város. Valójában ez a látvány és érzés döntött: ha most nem vállalom el, talán soha többé nem lesz alkalmam Magyarországon dolgozni. És mi tagadás, előjött, hogy magyar vagyok, s hogy az akkor még élő édesanyám büszke lesz rám.
– Egy sikeres hegedűművészi és karmesteri pálya szakmai visszajelzései mellett milyen mértékben figyel külső elismerésekre? Vagy a Francia Becsületrend azért mégiscsak külön kategória?
– Óriási megtiszteltetés a Becsületrend, azon belül is a Chevalier des Arts et des Lettres, azaz A művészetek és irodalom lovagja cím ideítélése. Egyáltalán nem számítottam rá, nincs nekem időm lobbizásra, reggeltől késő estig a zenében és a zenének élek. De nagyon jó érzés, hogy Franciaországban figyelik és elismerik a tevékenységemet, mindazt, amit az elmúlt évtizedekben választott hazám, a francia zene népszerűsítéséért tettem.
– Lyon az állandó otthona, hosszú időt töltött Skandináviában, folyamatosan úton a világban. Világpolgárnak tartja magát, vagy azért marad még hely az erdélyi identitásnak is?
– Soha nem változott az identitásom: erdélyi magyar vagyok. A székelységnek és szülővárosomnak, Kolozsvárnak jellegzetes ethosza van, olyan magatartási, erkölcsi mintákat sugároz, amelyek egész életemet meghatározták. Édesanyám hivatását szerető, elkötelezett zongoratanárnő volt, évfolyamtársa, fiatalkori jó barátja Ligeti Györgynek. Ez már önmagában is meglehetősen identitásteremtő, akárcsak hegedűtanárom, Zsurka Péter vagy a zeneszerzésre, hangszerelésre, zeneelméletre tanító Terényi Ede személyisége. Gyökerekhez való ragaszkodást, becsületet, komolyságot, kulturális gazdagságot és mélységet, eredetiséget tanultam azoktól a csodálatos emberektől, akik között felnőni adatott meg nekem.

CSABA PÉTER
Karmester, hegedűművész, 1952-ben született Kolozsváron. Ötéves korában kezdett hegedülni, a bukaresti Ciprian Porumbescu Zeneakadémián diplomázott. 1983 óta Franciaországban él. Hegedűművészként több nemzetközi versenyen elért értékes helyezés után az utóbbi 30 esztendőben többnyire karmesterként lépett pódiumra. A svédországi Lappföldi Fesztivál és a Musica Vitae zenekar művészeti igazgatója és állandó karmestere. Dél-Svédországban a fiatal zenei tehetségek támogatását célzó nagyszabású projekt elindítója, amelyet ma Spanyolországban a santanderi Ecuentro de Musica Y Academia fesztivál művészeti vezetőjeként éltet tovább. Rendszeresen vezet mesterkurzusokat Magyarországon, Franciaországban, Finnországban, Japánban és az Egyesült Államokban. Az 1994-ben Finnországban készült Sibelius-lemeze az Egyesült Államokban elnyerte Az év legjobb felvétele címet. 2012 szeptembere óta a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője és vezető karmestere. Díjak, kitüntetések: a Svéd Királyi Akadémia tagja (2002), a Francia Köztársaság Becsületrendjének „a művészetek és az irodalom lovagja” fokozata (2017).