A felajánlás a montreali Szent István Kultúregyesület részéről érkezett, amely az ‘56-os menekültek és nehéz helyzetben lévő székely-magyarok megsegítése mellett hosszú éveken keresztül ösztöndíjakkal – 365 ezer kanadai dollárral – támogatta a felvidéki, délvidéki, magyarországi és székelyföldi diákokat, közöttük néhány, a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceumban tanulót. Baka Károly akkor húszezer forint értékben filmkockákat is vásárolt a készülő Márton Áron-film támogatására. Ezúttal azért vállalta a tízórás repülőutat Montreálból Budapestig – ahonnan Baka Ernő unokaöccse szállította Kézdivásárhelyre és vissza –, hogy a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szenátusa részéről átvegye a vas díszoklevelet hatvanöt éven át kifejtett értékes szakmai tevékenysége elismeréseként. Baka Károly 2002-ben arany-, 2012-ben pedig gyémánt oklevelet is kapott.   
Baka Károly 1925. november 5-én született Esztelneken kurtapataki nemesi család sarjaként. A Baka család 1929-ben költözött Esztelnekről Kézdivásárhelyre a jelenlegi Bem utcába. Édesapja kovácsmester volt. Hét gyermek – hat fiú és egy lány – született, Károly bácsi ikertestvére csecsemőkorában hunyt el. Rajta kívül a legkisebb fiútestvére és a négy évvel fiatalabb húga él, utóbbi Székelyudvarhelyen ferences apáca. A gimnáziumot a kantai iskolában végezte 1937 és 1945 között Bándi Csabával és Szőts Istvánnal egy osztályban. A céhes városból abban az esztendőben Budapestre került, ahol a Műszaki Egyetemen 1952. február 22-én szerzett építészmérnöki oklevelet. Debrics Lajos akkori közlekedésügyi miniszter kétszer is megkereste azzal az ajánlással, hogy lépjen be a kommunista pártba, és akkor mellette kaphat állást, de nem óhajtott párttag lenni, inkább a Balaton környéki vasutak és állomások háború utáni újraépítését vállalta. Mérnöki munkáját a Magyar Államvasutak (MÁV) nagykanizsai osztálymérnökségén kezdte mint szakaszmérnök. Állomások bővítését és korszerűsítését tervezte meg. 1955 és 1957 februárja között a kaposvári Útfenntartó Vállalatnál kirendeltségvezető. Felfelé ívelő karrierjét az 1956-os forradalom törte derékba.
„Nagykanizsán aktívan részt vettem az 1956-os forradalmi eseményekben – emlékezett vissza a hatvanegy évvel ezelőtt történtekre. Fegyvereket vettem fel a zászlóaljtól – a zászlóaljparancsnok ezredes jó barátom volt, mert rendbe hoztam nekik a kaszárnyát –, melyeket eljuttattam a fővárosba a forradalmároknak, így a forradalom vérbe fojtása után jómagam is az Államvédelmi Hatóság célkeresztjébe kerültem. Hogy elkerüljem a letartóztatást, 1957 február 6-án feleségemmel és három kisgyermekemmel (legkisebb pár hónapos, a legnagyobb 3 és fél éves volt) nyakunkba vettük az utat, és átgyalogoltunk a Mura jegén. A mai Horvátország, akkor Jugoszlávia területén levő Gerovóban előbb az amerikai, majd a kanadai nagykövetségen kerestünk menedéket, hogy kimenekülhessünk Kelet-Európából”. Az Amerikai Egyesült Államokba akartak menni, de még három-négy hónapig kellett volna várniuk, így végül 1957. június 29-től Kanada földjére léptek, s Montreálban találtak új otthonra. Montreálban még abban az évben elismerték a mérnöki oklevelét, és július 22-én munkába is állt, nyugdíjba vonulásáig évente 350–400 építészeti projekt ment át a kezén. Szerepe volt  az 1967-es Világkiállítás 9 pavilonjának, az olimpiai stadion „levegőben függő” ülései statikájának vagy a quebeci új híd északi lekötésének tervezésében. Különböző mérnöki irodákban, társulatoknál dolgozott, és városrendezéssel, vasútépítéssel, ipari épületek, irodaházak, hidak, hangárok tervezésével és kivitelezésével foglalkozott. 1975-től 1985-ig előregyártott betonelemeket tervezett és azokból építkezett. Ezeken kívül vasvázas épületeket, vasszerkezetű hidakat is tervezett, és azok kivitelezését ellenőrizte. 1985 és 2001 között mint főmérnök két vállalatnál vasszerkezetű épületek tervezését, kivitelezését és az alapozási munkák tervezését irányította.  Tagja a quebeci mérnöki kamarának és számos kanadai magyar és székely egyesület elnöke, illetve vezetőségi tagja. „A montreáli Szent István Kultúregyesület 1929-ben létesült, aminek az elnöke voltam – mondotta Károly bácsi –, a nyolcvanas években, amikor csatlakoztam hozzájuk, 60–80 taggal működött, de az utóbbi években már alig tízen maradtunk. Hosszú éveken át jártunk oda szórakozni, 2002-ig rendszeresen támogattuk ösztöndíjakkal az itthoni oktatási intézményeket, diákokat. Kétemeletes székhelyet építettünk, amit két évvel ezelőtt kénytelenek voltunk eladni, ennek az értékét is adományokra váltottuk” – számolt be a fejleményekről a Szent István Kultúregyesület utolsó elnöke. Baka Károly büszke arra, hogy szülőhazájától oly messze is megmaradt székely-magyarnak, nagy bánata az, hogy habár három gyermeke – két lánya és egy fia – van, nincsenek unokái. Gyermekei jól beszélnek magyarul, és Székelyföldre is elkísérték édesapjukat. Azt is elmondta, hogy Torontó után Montrealban és környékén él a legtöbb kanadai magyar, mintegy harmincezerre tehető számuk. Kanadában is meg lehet maradni magyarnak – hangsúlyozta Károly bácsi, aki azt is bevallotta, hogy ennyi év után is sokszor honvágya van.