Amikor befejeztem a Bolyain a természetrajz szakot, valamint az ezután következő „bohózatjellegű” caracali katonaságot, szüleim már a katonaság idején értesítettek, hogy Csíkszépvízre szól a tanári kinevezésem. Rögtön kaptam az alkalmon, hogy egyik velem katonáskodó csíkszépvízi fiúnál (Bogos Sanyinál) albérlőnek beajánljam magam. Náluk is laktam néhány hónapig. Kis cókmókommal felruházva érkeztem meg 1954 őszén ebbe a népes, szép székely községbe, ahol rögtön meghívott ebédre Jánó igazgató. A kissé nehézkesen beszélő és mozgó gyimesi tanítóból lett igazgató úgy mutatott be a tantestületnek – az első és egyetlen tanárt e közösségben –, mint valami főnyereményt. Az igazgatói munka láthatóan terhére volt a valóban nem erre született Jánónak, így még ottlétem évében megismerhettem Rácz Lajost immár igazgatóként is. Vékony termetű és csendes, de igen fegyelmezett ember volt, aki ugyanezt elvárta kartársaitól is. Tetszett neki, hogy könnyen beilleszkedtem a közösségbe – nem fitogtatva nagyvárosi és tanár mivoltomat –, ám jegygyűrűtlen „jegyességemet” füllenteni voltam kénytelen, mert volt néhány ifjú tanítónő, aki készséggel segített eligazodni a falusi szokásokban (és elkészíteni az óravázlataimat). Rácz igazgató fiát a következő évben már a csíkszeredai gimnáziumban tanítottam.
Az 1955–1958-as tanévekben a csíkszeredai elméleti gimnázium természetrajz és vegytan tanára voltam egy véletlenül adódó – de a tartomány főtanfelügyelőnőjétől is megsegített – folyamodvány eredményeképp. Itt két igazgatóm volt. Odaérkezésemkor Perjessy Gyula fogadott, akivel megegyeztem, hogy elvállalom a bennlakási felügyelői állást ingyenlakás és -koszt fejében. Ez a gyenge tanári fizetés mellett jelentős „mellékállás” volt, persze a felelősség és a délutáni elfoglaltság a nem mindig fegyelmezett diákok között a szabadidőm rovására ment. (Később Lőrinczi János csatlakozott hozzám. Így valamivel könnyebb lett mindkettőnk számára.) Perjessyvel már egy év után összekülönböztem. Fiát, Gyulát a gyenge eredménye miatt meg akartam buktatni, ami a tanári tanácskozáson döbbenetet váltott ki. Ilyen még nem volt az iskola történetében. Ettől megmentették a fiút a kollégáim, de azután Perjessy – emberileg, ám nem „igazgatóilag” megértettem – ellenségem lett. Ezt csak fokozta az iskolában elszabadult viperám. Agyonsárgult füzetéből tanított, jó pártember volt, de nem emlékszem arra, hogy bármilyen tudományos kérdés foglalkoztatta volna. Ő aztán (talán 1957-ben?) elment az iskolánkból, és helyette Horváth József román szakos tanár lett a velem szemben még ellenségesebb igazgató, aki egyfolytában azon ügyködött, hogyan gáncsolhatna el. Ez aztán 1958-ban sikerült is neki. Külö­nösen a diáklányok erkölcsi értékeinek a gyámkodásában tűnt ki. Amikor mi, fiatal tanárok diákbálokon táncoltunk a felsős lányokkal, közelebb jött hozzánk és karját szét-széttárva jelezte, hogy ne tapadjunk rájuk. Nekem megtiltotta, hogy tanítványaimmal előadjuk a Gábor Áron színdarabot és feljelentett, hogy az estin tanuló aktivistáktól megkövetelem a tananyag alapos ismeretét. Tárgyalásomon a vád egyik fontos tanúja volt.
Miután 1958 nyarán kénytelen voltam elvállalni a csíkdfánfalvi iskolánál a tanítást (pártbüntetés volt), hogy ne tegyenek végleg ki a tanári állásomból, végre egy tisztességes és becsületes ember, Szőcs István tanítóigazgató volt nagy és népes iskolánk vezetője, akivel szívesen kerültem baráti kapcsolatba, és lettem unokájának keresztapja. Kiszabadulásom után is megkerestem családját. De mert mindig akad romlott gyümölcs a sok jó között, itt is volt egy irigy tanító, aki később a kommunista párt segítségével Csíkszeredában képviselte a kultúrát. Ami az övé, azt hadd ismerjem el: szépen és tehetséggel faragott. Engem azonban pártszlogenekbe csomagolt igaztalan vádakkal illetett az 1958-as tanügyiek nagygyűlésén. Később Tatabányára költözött, ahol – ahogy hallottam – népművészkedéséből jól megélt. Az említett személyek közül már senki sem él.