Amiként a magyar ügyet ezekben a napokban felhasználták, megmutatja, hogy a román politikában a cél korlátlanul szentesít bármit.
Meglepő az összes párt részéről megnyilvánuló nyakló nélküli magyarellenesség. Egy óvatlan, alig néhány napja Bukarestbe érkezett ember azt hihetné, hogy az RMDSZ gyanús, ha nem éppenséggel terrorista szervezet, egyfajta Hamasz, amely egy nehéz pillanatot kihasználva besomfordál egy kormányzó szövetségbe.
Az egyik múlt nélküli párt képviselői trikolór karszalagokkal mutatkoznak, egy régebbi alakulat pedig elintézi, hogy hirtelen és „felforgató” módon hazafias dalok zengjenek az egyik parlamenti bizottsági terem hangszóróiból, egymást követik a mikrofonoknál nyilatkozók, akiknek az a céljuk, hogy egy állítólagos árulás miatt helyezzék riadókészültségbe a nemzetet.
Több mint két évtizedes tapasztalatunk alapján megítélve a dolgokat, ma a demagógia és a frusztrált őszinteség egyfajta keverékének vagyunk a tanúi, amely nem remélt alkalmat használ ki: most korlátozások nélkül lehetsz magyarellenes, és ugyanakkor látszólag a politika „jó oldalán” állhatsz, s ez annyira remek alkalom, hogy kevesen szalasztották el. Igazi karnevál!
A kontextus közismert: a körülmények által szorult helyzetbe került többségi koalíció megpróbált szövetséget kötni az RMDSZ-szel bizonyos engedményekért cserébe az oktatás és a magyar nyelv használata terén. Itt most nem mehetünk bele a részletekbe, de minden kétséget kizáró módon a természetes állapotok terepén vagyunk, a helyzetnek semmi köze sem lévén hazaáruláshoz, Budapest beavatkozásához és más hasonlókhoz. Az utóbbi két napban olyan nemzeti riadóztatásokat hallottunk „demokratikus” és „Nyugat-barát” szónoki emelvényekről, amilyenekre csak C. V. Tudor lett volna képes – sokkal tehetségesebben. Ezáltal megértettük, hogy a román politikában a célok korlátlanul szentesítenek bármit. Ha pedig holnap ugyanezek a pártok, amelyek ma hazafiasan menetelnek – valószínűleg azt képzelik, hogy ők Iuliu Maniu „nemzetijei” a budapesti parlamentben –, hasonló kedvezményeket nyújtanak majd a magyaroknak, akkor a mostani demagógia újabb bizonyítást nyer majd.
Semmi kétségünk, hogy az SZDP legalább ugyanígy reagált volna, ha a politikai ellenfelek tettek volna valamilyen nagyobb engedményt az RMDSZ-nek, ahogy az már oly sokszor meg is történt a múltban. Különben úgy tűnik, hogy az RMDSZ-szel kötött szövetség ellen az SZDP-ben is fellázadtak, ami előre látható volt. Ha a Szociáldemokrata Párt egyetértett volna a magyarok kéréseivel, akkor is győzött volna, de már nem lett volna Szociáldemokrata Párt. Ez az az iszonyatos paradoxon, amellyel most a többségi alakulat szembesül: ahhoz, hogy némi mozgásszabadsággal kormányozhasson, át kellene alakulnia, valami mássá kellene válnia, mint ami.
Sorin Grindeanu buktatása révén esélyt kap arra, hogy kormányon maradjon, de úgy tűnik, hogy módosított és liberális komponenssel kiegészített változatban. Ennek egyértelmű bizonyítéka Victor Ponta nyílt levele, amelyben azt a lojalitást teszi nevetségessé, melyet az SZDP vezetői a kormányprogram iránt mutatnak, misztikus elkötelezettséghez hasonlítva azt. Következésképpen azt kérik az SZDP-től, hogy többé ne hivatkozzon ennyire csökönyösen a kormányprogramra, és menjen bele változtatásokba.
Az RMDSZ-en keresztül szintén esélyt kínáltak neki a kormányon maradásra, de azzal a feltétellel, hogy módosítja fiziognómiáját, és valami csoda folytán egyfajta Coposu-féle Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárttá válik (a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt Corneliu Coposu által vezetett szárnya volt – a szerk.), mely bevonta a magyarokat az 1989 utáni első kibővített antikommunista szövetségbe. A Nemzeti Liberális Párt Radu Câmpeanu vezette szárnyának ellenvetései voltak – amelyeket, úgy tűnik, most Ludovic Orban vesz újra elő –, de az erdélyi származású parasztpártiak (ez az a paradoxon, amelyet a regátiak képtelenek felfogni) az urbánus európai civilizáció nevében megbékélésre vágytak a magyarokkal.
Futólag említjük, hogy a román politika egyáltalán nem javult az utóbbi húsz évben, ellenkezőleg, szegényebbé vált, legfeljebb sematikus és látszat-európaiasságot öltve magára. De egy olyan korszakban, amikor maga Európa is levetkőzi az európaiasságát, ez a látszat akár integrációs formának is számíthat.
Az viszont biztos, hogy ez a fiziognómiaváltás egy csomó más változást hozott volna az SZDP-ben megannyi más területen is, amelyeket most nem részletezünk, mert – időszerűtlen módon – ellenténybeli történelmi fejtegetésnek tűnne. Tény, hogy egy olyan román párt, amely konjunkturális képmutatások helyett a parasztpárt nagy öregjeinek 90-es évekbeli enyhén bájos komolyságával vállalna egy szövetséget az RMDSZ-szel – ha megbocsátható nekünk ez az utópia –, komoly erő lehetne. Olyan, amelynek többek között az európai politikába is jelentős beleszólása lenne.
Visszatérve a valóságunkhoz, egyszerűen arra a hálátlan szerepre kárhoztattunk, hogy lejegyezzük a fülünk mellett elsuhant magyar lövedékkel történt komikus riogatásokat.
(dw.com/Főtér)