A félhalott homlokára tettem a kezem, tartsam benne a lelket, fülébe súgtam: ne menj el. Legyőzte az alattomos betegséget. Idősek otthonába tették Isaszegen. Gyógytornásznő foglalkozott vele, a hosszas fekvés után kellett a mozgás. Erősödni kezdett, segítséggel már lépett tízet. A nővérek kérésemre megtették: nem kerekesszékben, hanem saját lábán vezették vécére. Örült, mert pelenkába csak kényszerből tudta elvégezni a dolgát. Én is így lennék. Lépett egyedül is, de elesett. A vezetgetés időigényes. A lakó életfogytiglani  időmilliomos, a nővér nem, s „az idő pénz”. Ikertestvére – jogi képviselője – Budapestre helyeztette át, hogy könnyebb legyen a látogatás, s olcsóbb is a négyágyas otthon. Várólistások az öregotthonok. Pszichésen megviselve, lábadozóként lett új otthon lakója. Vajon mennyi időt kell az emléktáblának várakoznia hiába? Lehet-e siettetni az időt? Lehet.
Elindult és elesett. Mentő és kivizsgálás, ami egy napot jelent a sürgősségi kórház folyosóján, hordágyon, étlen, szomjan, kísérő és mosdó nélkül. No de ebben mi az érdekes és aktuális? Még ha rímelne: „nincs pelenka, de van óvszer, ez a világ ígyen kóser”. Az érdekesség csak annyi, hogy igaz. (Tavalyelőtt a Honvéd Kórház folyosóján találtam rá, ott szilvesztereztünk. A betegszállítóra a várakozási idő mindössze hat óra. Ha késik, akkor természetesen több. Szuperszonikus idők. Felgyorsult a világ, csak nekünk kell várakoznunk mindenhol.) A Máltai Szeretetszolgálat munkatársnői – akikkel évtizedekig dolgozott önkéntesként – új kerekesszékkel ajándékozták meg. Kicserélte valaki egy régire, s abból kiesett. Ismét egy nap sürgősségi. Jeleztem a csereberét a helyettes főnök asszonynak, intézkedett. Nem lopta el senki, mondta szemrehányóan, hogy vegyem tudomásul. Megjegyezte, más otthon is van, ha ez nem tetszik. Pár nap után meglátogatta kolléganője, észrevette, más székben ül, mint amit ő vitt neki. Jelentette az intézményvezetőnek. Ismét intézkedtek, a probléma megoldást nyert, csak az ajándékozó „borult ki”, nem ért haza, az utcáról vitte kórházba a mentő.
A nénikét ágyfogságra ítélték, nehogy kiessen megint valamiből. Húsvét, tavaly: telefonáltam, váltsunk pár szót, előző nap kikerekeztünk az udvarra, mosoly és ének volt locsolásom jutalma. A nővér a kagylóba mondta, bevitte a mentő a Nyírő Kórház pszichiátriai zárt osztályára. Kezelő orvosához siettem. Hozzá mint ön- és közveszélyest küldték. – Hogy lehet közveszélyes, aki nem tud járni? – Megharapta a nővér kezét – így az orvos. Megvizsgálta és azt mondta: vigye haza, de várjuk meg a laboreredményeket. Kiderült, húgyúti fertőzést kapott. Kikezelik, ha már ott van, nem teszik más osztályra. Három hét után betegszállítóval hazaküldték az idősek otthonába. Igen jó szobatársnőre akadt, együtt ebédeltek, dicsérték a szakácsokat, szót értettek s énekeltek. „Temető a Tisza, mikor kivirágzik” – senki nem énekelte olyan szépen, mint ők ketten. A nővér a kezén a harapás nyomát nem tudta megmutatni. Fogadást ajánlottam, azt  teszem vele, amit ő a nénivel: ágyfogságban tartom, ha fel akar kelni, a fejét a párnára nyomom, s a kezemet meg fogja harapni. Minél kevésbé beteg pszichésen, annál hamarabb. A fogadást elutasította, de nem szalasztotta el az alkalmat, megharagudott.
Az énekes szobatárs néninek hirtelen az örök világosság kezdett fényeskedni. Egy fontoskodó, kötekedő asszony került a helyére. Nem énekeltek, beszélgetni sem tudtak. Zsóka néni azt mondta neki: primitív vagy. A nővér meghallotta és nevetve újságolta a többinek, hisz ez olyan mulatságos. Igaza van – tette hozzá az egyik, de a másik úgy vélte, megengedhetetlen. Egyiküket más szobába kéne tenni, javasoltam a helyettes főnöknőnek. A kapufáról kifelé pattant a labda.
Szurkos András
(folytatjuk)