Ernelláék Sepsiszentgyörgyön

A film érdekessége, hogy minimális költségvetésből, tizenhárom operatőr szakos diák segítségével saját lakásán forgatta a főszereplő páros, Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya, ennek megfelelően pedig az előadást is szűk térben, lakásszínházi körülmények között játsszák, Sepsiszentgyörgyön az esketőterem volt a helyszín. Bár alapjában véve ugyanazt a történetet követhettük végig a filmben és az előadáson, érdekes volt megfigyelni, hogy a különböző médiumok sajátosságainak megfelelően és a részben különböző szereposztások miatt is hogyan különbözött egymástól a két produkció, melyek voltak azok az eszközök, amelyek segítségével a történet más-más elemeit kiemelve, mindkét kommunikációs közegben érvényes, hiteles, a maga nemében egyedülálló alkotás született.
A történet röviden arról szól, hogy két egymástól eltávolodott testvér családja hosszú idő után újra találkozik. Ernelláék egy év után hazatérnek Skóciából, és mivel nincs, ahol lakniuk, egy időre beköltöznek a nő húgának családjához, akik viszonylagos jólétben, albérletben élnek. A találkozás nyomán régi és új konfliktusok törnek felszínre közöttük, a kényszerű együttélés szembesíti őket egymás, de saját maguk hibáival is.
A filmben és az előadásban egyaránt lenyűgöző volt az a természetesség, amellyel ezt a hétköznapi családi történetet elénk tárták. Úgy tekinthettünk be a szereplők magánéletébe, hogy közben a sajátunkkal is szembesülhettünk, nem voltak elidegenítő effektusok, hatásvadász, látványos elemek sem a filmben, sem a színpadon, csupán az a bizonyos tükör állt előttünk, amelynek felmutatását már Shakespeare is a színjáték mindenkori céljának tartotta. Hajdu Szabolcs rendezése tökéletes rálátást biztosított mindenkori házastársi, rokoni, szülő-gyermek kapcsolatainkra, azokra a belső tereken zajló diszkrét konfliktusokra, amelyek valahol a szeretet és a viszálykodás keskeny határmezsgyéjén bontakoznak ki, és amelyek többnyire láthatatlanok az idegenek számára, de időnként hatalmas családi botrányokat okoznak. A színészek az érzelmek és indulatok bonyolult szövevé­nyébe kalauzoltak bennünket, amely tele volt humorral, játékossággal, de olykor megdöbbentő vagy akár kellemetlen érzéseket is támasztott az emberben, ahogy a lélekbe markoló szavakban és néha ennél is beszédesebb csendekben, gesztusokban, tekintetekben önmagunkra eszméltünk. Annyira igaz és őszinte volt minden pillanat, hogy hajlamosak voltunk azt gondolni: a színészek nem is játszanak, hanem saját magánéletüket élik a színpadon. Az esketőteremben kéznyújtásnyira ültek előttünk, mellettünk, de ezúttal nem kellett attól tartani, hogy kinéznek szerepeikből, és belemásznak a néző intimitásába. A formát ezúttal felülírta a tartalom, az interakció lélektől lélekig történt.
A közönségtalálkozót szombat este tartották a Művész moziban, ahol sok érdekes kulisszatitkot megtudhattunk a produkció készítéséről. Az alkotók meséltek a médiumok közötti átjárhatóságról, különböző színésztechnikai kérdésekről, és azt is kifejtették, hogy kényszerhelyzetben született a produkció, többnyire saját költségükre és barátok segítségével, miután pár évre befagyasztották a filmkészítést Magyarországon, sőt, Hajdu Szabolcs egyik korábbi filmjének népszerűsítését is leállították néhány élesebb hangvételű interjú miatt. Mivel érzelmileg, anyagilag és szellemileg is nehéz helyzetben voltak, a Maladype Színház felkérésére kezdték el – mindannyiukat közvetlenül érintő családi problémák alapján – összegyúrni a kamaratermi előadásra szánt történetet. Mint kiderült, nagy kihívás volt számukra halkan, tomboló érzelemkitörések nélkül, csupán a jelenlétükkel játszani, de hittek a rendezőnek, aki szerint akkor van igazi mélységük a jeleneteknek, ha szeretetimpulzusokkal próbálják tompítani a konfliktusok élét. A végeredmény őket igazolta. Mivel a Magyar Filmunió nem válogatta be filmjüket a Karlovy Vary-i nemzetközi fesztiválra benevezett csomagba, az alkotók magánúton juttatták el a produkciót a neves seregszemlére, ahol végül elnyerték a Kristályglóbusz-díjat, Hajdu Szabolcs pedig a legjobb férfi főszereplő díját is átvehette. A hivatalos bemutató helyett magánlakásokban történő vetítésekkel népszerűsítették a filmet, ahol máig több mint száz közönségtalálkozón vettek részt, ami bebizonyította számukra, hogy mégiscsak érdemes filmet készíteni Magyarországon.