Mert ekkor derül ki, hiába a halomnyi kötet, a babérkoszorú s a hírnév – ő is csak egy csetlő-botló figura a pályán. Na jó, nem is annyira kétballábas, elvégre a válogatotti minőség valami tudást feltételez, s ezt bizonyították is a fiúk és öregfiúk, rendesen elpáholták a Tamási Áron Színház válogatott csapatát. Kilenc hatra. Angolkeserű. A gólkülönbség mértékében legalábbis. Jó kis meccs volt. Jó kis közönséggel. Nem úgy este.
Mert a szombati kultúrfoci két felvonásból állt, a délelőtti mérkőzésből és a késő délutáni közönségtalálkozóból az íróválogatott tagjaival: Ágoston Zoltán íróval, a Jelenkor főszerkesztőjével, Kiss Tibor Noé íróval, Kukorellyi Endre költó, író, esszéíró, szerkesztővel, Farkas Zsolt író, esztéta, kritikussal, Nagy Dániel költővel. Utóbbi eseményre a Bod Péter Megyei Könyvtárban már nem túl sokan voltak kíváncsiak. Ott, a pályával ellentétben leginkább a csapatkapitány adta meg a hangot. Ha meghívnak, boldogan elmegyünk bárhová, a foci révén el tudjuk juttatni az irodalmat oda is, ahol esetleg kisebb az érdeklődés iránta, mondta Kukorelly Endre, nem célzásként, csak általános felvezetőként. Aztán a Szonda Szabolcs irányította beszélgetés irodalom és kritika viszonyára terelődött, az emberi és alkotói élettér szétválaszthatóságára vagy egybeolvadására kérdezett rá, végül a jelenkori magyar irodalom közérzete iránt érdeklődött, és a meghívottak rendre meg is válaszolták kérdéseit, érdekes észrevételeket fogalmazva meg, melyek közül csak egyet – ezúttal is a Kukorelly Endréét – emelünk ki: a rendszerváltás előtti és utáni művelődési életet összehasonlítva hiányolja a különböző művészeti ágak közti átjárást, példaként említve: „milyen jó lenne, ha azok a srácok, akikkel délelőtt fociztunk, itt lennének”, és gondolatnyi szünet nélkül, látszólag a mondat befejezéseként folytatva: „és ha mi is elmehetnénk megnézni őket a színházban”. Persze, ez sem volt célzás.