Kilencéves korában elesett, a baleset után a combfej csontelhalásával járó, úgynevezett Perthes-betegséget diagnosztizálták nála. Egy hónapot töltött kórházban, a következő három évet pedig begipszelt lábakkal egy rokkant gyermekek számára fenntartott otthonban. Tolókocsit kapott, egy ideig attól is tartani kellett, hogy soha többé nem áll lábra. Szerencsére csaknem tökéletesen felépült, a bal lába 4 cm-rel rövidebb maradt, így kicsit bicegve járt.
Betegsége alatt folyamatosan tanult, majd gépészmérnöki tanulmányokat folytatott az aucklandi egyetemen. Tizenhatodik születésnapjára apjától kapott egy Austin 7-es kocsit, s ezzel kezdett versenyezni. Húszévesen, mérnökhallgatóként nyerte első komoly versenyeit, ezért állami támogatással első új-zélandiként indulhatott a Forma–2 sorozatban. 1958-ban Angliába költözött, és a Német Nagydíjon – akkor még együtt indulhattak a Forma–1-es és –2-es autók – a tartaléknak nevezett McLaren az abszolút versenyben mindenki elképedésére az ötödik helyet szerezte meg. „A véremben volt az autóversenyzés” – vallotta egy alkalommal.
A Forma–1-ben 1959-ben mutatkozott be a Cooper-csapat színeiben, és huszonkét évesen, az addigi legfiatalabb versenyzőként nyert nagydíjat az Egyesült Államokban. (Ezt a rekordját negyvennégy év múlva döntötték meg.) A következő szezonban már második volt a pontversenyben csapattársa, Jack Brabham mögött, s hamarosan a Cooper új versenyautójának tervezésében is részt vett. Az eredmény ismét magáért beszélt: újabb futamgyőzelem és harmadik hely a ranglistán.
Az idő múlásával a Cooper egyre gyengébben szerepelt, ezért megérlelődött benne egy saját Forma–1-es csapat létrehozásának gondolata. 1963-ban saját csapatot szervezett, versenyautók fejlesztésébe kezdett, és az 1965-ös idény végén megvált a Coopertől. Első versenyautója az 1966-os Monacói Nagydíjon állt rajthoz, majd Angliában első világbajnoki pontját is megszerezte. A Ford gyár színeiben diadalmaskodott a híres Le Mans-i 24 órás versenyen, és csapata tarolt az amerikai Can-Am bajnokságban is, narancssárga autói 1967-től négy éven át uralták a mezőnyt.
Az autóversenyzés, a Forma–1 számára nem a csillogásról szólt, hanem napi tizenkét óra munkáról és kemény küzdelemről. 1968-ban a Belga Nagydíjon Bruce McLaren cégtulajdonos, elnök és igazgató az F1-ben első ízben vezette győzelemre autóját, amely a korábbiaknál megbízhatóbb motort kapott. Miután csapat- és honfitársa, Denis Hulme is két nagydíjat nyert, a McLaren a konstruktőrök versenyében a második lett. A következő évben a pilóták versenyében a harmadik helyen végzett, de álmától, hogy saját autójával szerezzen világbajnoki címet, megfosztotta végzetes balesete: 1970. június 2-án egy versenyautó tesztelése közben harminckét éves korában életét vesztette az angliai Goodwoodban. Még 1964-ben írta le: „Valamit jól csinálni annyira fontos, hogy nem lehet ostobaságnak nevezni, ha a fejlődésre való törekvés közben halunk meg.”
Halála után egy ideig felesége és barátai intézték az istálló ügyes-bajos dolgait, majd később túladtak a cégen. A csapat a hetvenes évek elején háromszor nyerte meg az Indianapolis 500 viadalt, majd 1974-ben és 1976-ban Teddy Mayer irányításával megszerezték a Forma–1-es világbajnoki címet. A csapat vezetését 1980-ban Ron Dennis vette át. A tíz versenyzői, hét konstruktőri vb-címet szerző csapatfőnök 2009-ben vált meg tisztétől, ő volt a legsikeresebb vezér a Forma–1-ben.
A McLaren-istálló alkalmazta először autóin a könnyű, szénszálas karosszériát, a gyorsaságról pedig olyan versenyzők gondoskodtak világbajnoki címekkel, mint Emer­son Fittipaldi, James Hunt, Niki Lauda, Alain Prost, Ayrton Senna, Mika Häkkinen, legutóbb, 2008-ban pedig Lewis Hamilton. A McLaren-versenyutók az F1 konstruktőr világbajnokságon legutóbb 1998-ban diadalmaskodtak.
Noha Bruce McLarennek sohasem sikerült elnyernie a világbajnoki címet, neve megkerülhetetlen fogalommá vált az autóversenyzés történetében. Versenyzőként nem tartotta magát kimagaslóan tehetségesnek, de kétségkívül a legjobbak közé tartozott alig több mint egy évtizedes pályafutása során. 1966-ban győzött a Le Mans-i 24 óráson, kétszer lett a Can-Am-széria bajnoka, és négy Forma–1-es futamgyőzelmet szerzett. A márka, amellyel versenycsapatot indított, mára az egyik legjelentősebb utcai sportkocsikat gyártó vállalattá nőtte ki magát. Idén egy dokumentumfilmmel állítottak méltó emléket Bruce McLarennek.