Manapság egyre gyakrabban tapasztalom, szinte diktálja a környezetem, hogy ne írjam le az igazságot. Sajnos mind- inkább el kell hallgatni a bajokat, nem kell, nem szabad panaszkodni. Néha azonban ki kell mondani, le kell írni a gondokat, mert különben túl rózsásnak tűnhet minden.
Lassan már elviselhetetlen kezd lenni az orvoshiány, és ezt mindannyian érzékeljük. 28 ezer orvos hagyta el az országot 1990-től. Volt olyan időszak, amikor nem értettem meg azokat a kollégáimat, akik elmentek. Ma már azonban tökéletesen elfogadom döntésüket, sőt! Sok megaláztatásban volt része az orvostársadalomnak, majdhogynem a társadalom „söpredékévé” váltunk, így jónak találom lépésüket… És folyamatosan mennek, hiszen fiatal kollégáink nem tudják elviselni azt, amit mi, öregek.
Jelenleg már nem is pótolható a rengeteg kivándorolt orvos, pedig emberi életekbe kerül ha nincs, aki újraélesszen, elsősegélyt nyújtson, beteget kísérjen a mentőben. Az itthon maradt, idősebb orvos-generáció elfáradt, megbetegszik, lassan kihal. Kit érdekel vajon? Konkrét lépéseket a folyamat megállítására, megfordítására nem tesz senki, legfeljebb akkor történik változás, ha valamilyen súlyos családi esemény éri vezetőink bármelyikét.
Cikkeimmel nem bírálni, hanem segíteni akarom a székely népet – „meghálálva” azt a sok megaláztatást, amiben részem volt az úgynevezett nyugdíjba vonulásom után. Minden reggel hálát adok az Úrnak, hogy megengedi, hogy segíteni tudjak bajba jutott embertársaimon: az idős nénikéken, akiben drága Édesanyámat látom, a bácsikákon, akiknek a szeméből Édesapám biztatását olvasom ki, a fiatalokon, akikben négy gyönyörű gyermekem szemeinek ragyogása köszön vissza.
Igyekszem lelkiismeretesen elvégezni munkámat!
Dr. Gáll Anna
