Szülőnek lenni annyi, mint életet adni, és ez soha nem ér véget. Nem olyasmi, ami adott időben befejeződik. A szülő állandó és egyre mélyülő szeretetébe építi be gyermekeit. Ez a szeretet emeli őket az első helyre, és ez hozza létre egyéniségüket.
Legyen a gyermekünk akár még csak embrió vagy teljes szárnyat bontott harminc, negyvenéves felnőtt, nekünk továbbra is életet kell belé öntenünk. Szülőnek lenni nem olyan feladat, amelynek határideje van.
A szülői mivoltodat nem a neveléssel kapcsolatos feladatok összessége határozza meg, valójában mindezeket a feladatokat jól és szeretetteljesen végezhetik olyan személyek is, akik nincsenek rokoni kapcsolatban a gyermekkel. Éppen úgy, ahogy egy férfi és egy nő házasság nélkül is megadhatja egymásnak mindazt, amit házasságon belül tennének egymásért.
Azonban két emberről akkor mondhatjuk, hogy házasok, ha teljesen és végérvényesen elköteleződnek egymás irányában: ez az a bizonyos „holtomiglan-holtodiglan, semmiféle bajban...”
Szülők is csak akkor vagyunk, ha szeretetünkkel állandóan új életet tudunk adni gyermekeinknek. Amit magunkért teszünk, azt valójában értük tesszük. Mint ahogy egyetlen ember sem tesz általában különbséget önmaga és a teste között, így a szülő sem tehet különbséget a házastársa és gyermekeivel való kapcsolata között.
Anna nagyon jó anya, és tudatosan törekszik erre. Gyermekei mindig tiszták, rendesek, a többi gyermek is szeret hozzájuk járni. Sokat játszik a gyermekeivel, mesél nekik, fölkel hozzájuk éjszakánként. Ha versenyt hirdetnének, ő lenne az esélyes megszerezni a díjat. Ám ezen a trófeán „A legcsodálatosabb nem férjezett anya” felirat szerepelne, bár tizenkét évvel ezelőtt a párjával együtt egy csodálatos templomi esküvőn fogadtak örök hűséget egymásnak.
Péter, a társa éppen olyan jó apa, mint amilyen jó anya Anna. Ám gyermekeik még szerencsésebbek lennének, ha ők valódi házasok lennének. Tizenkettedik házassági évfordulójukon, amikor Anna elővette az esküvői fényképeiket, a gyermekek megdöbbentek: nem hitték, hogy szüleik valaha olyan fiatalon és boldogan tekintettek egymásra. Ezután a fényképek eltűntek a szemük elől, és újabb események kerültek előtérbe.
A gyerekek mára már kirepültek a családi fészekből, és a szülőpár is más szemmel tekint egymásra. Rájöttek, hogy rengeteg figyelmet és időt szenteltek gyermekeiknek, de nem adták meg azt nekik, amit a leginkább meg kellett volna adniuk — egymás iránt érzett szerelmüket, szeretetüket.
Néhány szülő állandó felügyelet alatt akarja tartani gyermekét. Mások lazábban kezelik őket, és megkönnyebbülten sóhajtanak fel, ha arra gondolnak, hogy feladatuk egy bizonyos korban véget ér. Mindkét szemléletből hiányzik az igazi szülői hivatás legfontosabb kelléke.
Szülőnek lenni sokkal kiterjedtebb, jelentősebb feladat, semhogy valaha is befejezettnek vagy változatlannak tekinthetnénk.
A szó legszorosabb értelmében véve sohasem állíthatjuk magunkról, hogy szülők vagyunk, legföljebb azt, hogy igyekszünk azzá válni, esetleg azt, hogy a legjobb úton vagyunk feléje. De ennek a feladatnak az alapfeltétele, hogy házastársként újra meg újra megújuló szerelemmel szeressük egymást.
 

Kertész Tibor