Tesznek is érte az atlantista médiában, akaratuk ellenére (hasznos idiotizmus) vagy tudatosan (cinizmussal kombinált jóléti érvényesülés), hatékonyan segítve a modern kapitalizmust abban, hogy a világ minden értékét piaci tárggyá tegye, és kizárólag a gazdaság alapján értelmezze (ökonomizmus) a jelenkort és benne az embert. Mégiscsak valóra vált a kiátkozott, de mindeközben nem kellőképpen ismert Karl Marx-jóslat: a kapitalizmus tudatosan szétver minden hagyományos köteléket. S – tehetjük hozzá – a baloldal és a neoliberális jobboldal szövegkönyvet, librettót ír a történtek kenetteljes elfoga­dásához, szellemi fogyasztásához. Most az utolsó ellenálló közegen, a hagyományos családon, a közös háztartáson a sor, amely még úgy ahogy tartotta magát a ráolvasásuktól. Az európai baloldalnak – ahogy most magát ajánlja nekünk – semmi köze a hagyományos szocializmushoz, amely szép idea az ő prog­resszív, azaz bomlasztó tevékenységükhöz képest.
Baloldali vagyok, és harcolok a franciaországi muzulmánok elutasítása ellen – kardoskodott Clémentine Autain, az ultrabaloldali Engedetlen Franciaország pártjának képviselője múlt év áprilisában a Liberationban. Kifejezte ideológiai hozzáállását a pártja nevében, amelyet szolgaian követ a választásokon össze­csuklott és a Solferino utcai híres székházát eladni kénytelen Francia Szocialista Párt többsége is, jelesen Benoit Hamon volt elnökjelöltjük. Ezzel is a radikális iszlamistákat erősítik, akik az ingadozó, elkószáló muzulmánokat rá tudják bírni a csatlakozásra, ha üt majd az óra. Ahogy ez annak idején meg is történt a háborút vesztett Osztrák–Magyar Monarchia csatlakozni nem kívánó kisebbségeivel. E szavazatokért kolduló cinkosság nem vesz tudomást arról, hogy a franciaországi muszlim szervezeteket onnan támogatják, ahonnan az Iszlám Államot: Katarból és Szaúd-Arábiából.
Szokatlan, ahogy a muszlim klerikalizmus maga mellé állította az értelmiség jelentős részét – írta a klasszikus baloldal eszmetörténésze, Jacques Julliard a Le Figaro augusztus 26-ai számában. Ezek – folytathatnám –, tüsszögnek a kereszténységtől, mint az ördög a tömjénfüsttől, és „catho”-nak gúnyolják a francia katolikusokat, de a muzulmán hívők kebelén már oly boldogok, mint sztálinista, maoista mestereik az ötvenes-hatvanas évek Párizsában. Julliard nem hisz az érvben, miszerint a muszlimok tulajdonképpen a baloldal soros szegényei, akiket védeni kell. Az iszlám nem feltétlenül a szegények vallása. Viszont az iszlámpárti baloldal épp akkor fokozta üvöltésig hangját, amikor az iszlám a terrorista arcát mutatta Franciaországnak. A védencváltás oka egyszerű, írta Julliard: az értelmiség jelentős része a huszadik század eleje óta az erőszak kultuszában él. A forradalmasdit éppen erőszakossága miatt kedveli a lassú reformok helyett. Sartre papa is azon siránkozott, hogy a francia forradalom nyaktilója miért nem sújtott le gyorsabban.
A fogalmak pontos jelentése meghatározó ebben az „emberi jogi” zűrzavarban. Egy külföldi, aki befogadásért folyamodik: bevándorló. Egy külföldi, aki engedély nélkül lépi át a határt: illegális és hazatoloncolandó. Aki politikai menedékjogért folyamodik: azt be kell fogadni. A tíz- és százezrével érkezők viszont hódítók. Ez akkor is így van, ha nincs ennek mindenki tudatában. Azt elég, ha az irányítóik tudják.
751 külvárosi zóna van Franciaországban, amelyet az állam nem képes ellenőrzés alatt tartani, és ahonnan a nem muszlim franciák igyekeznek mielőbb távozni – írta Eric Zemmour, a kiváló esszéista Hollande elnökségét elemző Egy semmirekellő öt év című könyvében. Hasonló a helyzet Angliában és Svédországban is. Persze – folytatja – vannak mérsékelt muzulmánok, akik megbecsült tagjai a francia társadalomnak. De nem ők a meghatározóak, és magatartásuk nem példa a többség számára, amely az erőszakos szalafisták vagy mérsékelt, de az iszlám megerősítésében kitartó és céltudatos Muzulmán Testvérek befolyása alatt áll. És tudják, hogy az idő nekik dolgozik. Csak így tovább a kétsebességes Európa felé, ahol unokáink idején a magállamok jó eséllyel Iszlám Köztársaságok lehetnek a multik még nagyobb hasznára. (Akik mindig többet akarnak – dohogott miattuk Georges Pompidou elnök a hetvenes évek elején.) Az emberi jogok diktatórikus kényszere is a bevándoroltak érdekérvényesítését segítheti, akiktől már nem várják a német vagy a francia kultúrához való alkalmazkodást. A baloldali médiaelit a többségi európait eközben latens iszlámfóbiával gyanúsítja, ami annak a jele, hogy ők nyugatfóbiások.
Az iszlám egyszerre vallás, nemzet, törvény és civilizáció. A Koránt pedig tilos értelmezni, csűrni-csavarni, ahogy azt a keresztény Bibliával tették a szekták önjelölt vezérei és az adófizetők egy százalékára ácsingózó némely „egyházak”.
Nagy visszhangot kiváltó könyvében a baloldali „intelligencia” által irigyelt, utált és feljelentett Zemmour idézi az egyiptomi származású, svájci állampolgárságú Tariq Ramadant, a nyugati egyetemek dédelgetett üdvöskéjét is, aki 2016. februárjában Lille-ben a következőket mondta: „Franciaországnak most muzulmán kultúrája van. Az iszlám egy francia vallás. A francia nyelv az iszlám egyik nyelve.” Jellemző – mondta Zemmour az RTL rádióműsorában a minap –, hogy Magyarországon nem késelnek Allah Akbart üvöltve, mint Marseille-ben.
A természet nem tűri az űrt. Soká az emberi természet sem.

S. KIRÁLY  BÉLA