Az öregek tehát csak ketten maradtak és most már csendesen éldegéltek, akárcsak Philemon és Baucis, de nem minden változatosság nélkül. Jókainé az öregasszonyaival mulatozott, Jókai a múzsájával. Ez idő szerint a Székelyföldre vetette magát. Megírta a Nemzetben a Bálványosvár című regényt, egy kis pogány kori magyar mitológiát szedve össze, utána a Damokosokat. És képviselőnek is ott lépett fel a témái közt, az ilyefalvi kerületből hozván mandátumot. A mindenféle zsírokkal megkent furfangos Császár Bálint vezette roppant ügyességgel e választást.
Ezekre az időkre esik Jókainé ötvenéves jubileuma. A délceg matróna fönséges szavalata még egyszer utoljára megcsendül a Nemzeti Színház deszkáin egy zúzmarás decemberi estén, még egyszer felhangzanak a tapsok, hull a virágerdő, s ezzel végképpen eltűnik a szemek elől.
Még ugyan lesz december 8-án egy ebéd a Szikszay emeleti termeiben, melyre megérkeznek a koszorúk és üdvözletek az ország minden városaiból, az utolsó hódolat az öreg Gertrudisnak, de ezt már csak meghívott vendégei fogják látni. És megérkezik az aranykereszt is Bécsből a királytól. Elhangzanak a lapok dicsérő cikkei a magyar Ráchelről, s ezzel vége van. Jön a magánélet csendessége. Az öreg élősködő barátnék otthon és az apró-cseprő napi bajok. Kong a nagy lakás, mint egy kietlen pusztaság. Valami hiányzik belőle. Az a kék szemű kisleány, a két szőke hajfonattal. Mikor még itthon volt, eleget korholta, mustrálta Jókainé, nem mintha nem szeretné, de mert olyan rossz természete volt – most váltig visszakívánta. Alig várja a leveleit. Ha egy-két napig nem ír, aggódva búvik össze a két öreg, eltűnődve, mi történhetett azzal a gyerekkel? Mindamellett száguld az idő; hogy egy év megint elmúlt, csak azon veszi észre, mert Hegedüsné új papucsot vagy házisapkát nyújt át neki a neve napjára, amit oly flegmával fogad, mint egy maharadzsa az évi adót, vagy hogy a Monarchiából egy új kötet készült el megint.
E látszólagos csendben, egyedül ülnek esténkint a tücsök ciripelése mellett csendes ebédlőjükben; az asszony, mint a pók, szövi a maga finom munkáját, ezerszer is felemlegetve különböző alakban, hogy mi lesz a szegény kis Rózából, ha majd ők elmúlnak? Valamit tenni kellene érte. Férjhez nem megy soha. De ki is venné el? Neve sincs szegénykének. A művészetnek fog élni – de hát eltartja-e majd a művészet? Istenem, istenem, csak ez a nehéz kő ne volna a szívemen! Ez volt a rendes napi téma. A költő sokat tűnődött ezeken álmatlan éjszakákon, anélkül, hogy valamit határozna. Bízta a megoldást az időre.
S az csakugyan meghozta. Róza 1886-ban két évi távollét után hazajött az öregeket meglátogatni. Pompásan telt el a nyár a Svábhegyen és Füreden, mikor is egyik tapintatlan barátnéja felvilágosítá születése felől. Az okos Róza már mint gyermek is sejtett egyet-mást.
Sírva rontott be nagyanyjához, hogy tudni akarja a színvalót: „Ti nem vagytok az én szüleim!”
Az öregasszony fölfedezve látván a féltve őrzött titkot, egy drámai jelenetben végre meglágyította a Jókai puha szívét, ki a szcéna hatása alatt rögtön intézkedett, hogy Rózát a törvényes formák között örökbe fogadják, ami szeptember folyamán 1886-ban simán és csendben meg is történt. Jókainé így kiáltott fel az okmány aláírásakor: „Most már boldogan halok meg!”
Róza másnap visszautazott Münchenbe, hogy onnan eltávozva, Párizsban töltsön még egy évet, hol Mun­kácsy Mihály irányítólag hathat további képzésére. Hanem a sors másképp akarta. Alig volt Münchenben két hétig, mikor a Jókai sürgönye haladéktalanul hazaszólította: „Anyád tüdőgyulladásban fekszik, gyere haza.”
Nyirkos, utálatos novemberi napon hűlt meg Jókainé. Valami jelentéktelen kelés támadt a hátán, vizes ruhával borogatta, és így ment ki. Egész délután panaszkodott aztán, hogy nem jól érzi magát, este rázós hideg ágyba döntötte, de ez fel se tűnt, mert már akkor oly gyakran betegeskedett, hogy csak rövid időközökben volt ágyon kívül, s minden kis bajában olyan türelmetlen tudott lenni, mintha a halállal vívódnék; orvost csak másnap híttak hozzá, aki tüdőgyulladást állapított meg. A baj komoly volt, és Jókai többet nem távozott el betegágya mellől, csak pillanatokra dőlt le felöltözve éjjel a szomszéd szobák valamelyikében. Róza hazaérkezvén megosztotta vele az ápolást. Minden attól függött az orvosok szerint, hogy a gyulladás átmegy-e a tüdő másik szárnyára? November 16-án volt a krízis. Jókai gyakran bement szobájába e napon, s a látogatók közül többen, akik aggódva utána leskelődtek, látták őt térden állva imádkozni, ahogy kisfiú korában imádkozott.
A krízis mérlege jóra billent. A láz alább hagyott. „Betegünk meg van mentve”, dicsekedtek az orvosok. Nagy volt az öröm a családban, és csak most vették észre, mennyire ki van merülve Jókai az idegek túlfeszítése és a virrasztások miatt. Az orvos szigorúan megparancsolta, hogy ápolónőt fogadjanak, és ők maguk pihenjenek éjjelenkint. A beteg egyre javult, 18-án este lázmentes lett, mosolyogva beszélgetett környezetével, tervezgetve egyet-mást, az orvosok másnap kijelentették, hogy holnap már el is hagyhatja az ágyat egy kis időre. Ez éjszakán csak egy ápolónő volt mellette, lesrófolt petróleumlámpa bágyadt fényénél ülve ágya fejénél. A beteg csendesen aludt szabályos lélegzettel, párnái közt. A családtagok, Jókai és Róza a szomszéd szobában pihentek. A síri csöndben, melyet csak a szél rohamai szakítottak félbe, amint megrázták a jégvirágos ablakokat, ott ül letapadozó szemhéjakkal az ápolónő, egyszerre fölpillant s rémülten látja a gyér világítású szobában, hogy Jókainé végig lépdel a szőnyegen különös halotti köntösbe öltözve, melynek uszálya a padlót söpri.– Nagyságos asszony! – sikolt fel megriadva. – Jaj, mit tett a nagyságos asszony! Istenem istenem, mit tett!
A kiáltásra befutnak a mellékszobából Jókai és Róza is. Az ápolónő reszket, mint a nyárfalevél, zavartan, halálra vált arccal bámul az ágyra, nem bír a rémülettől szóhoz jutni: az ágyban nyugodtan alszik a beteg. – Jaj – suttogja azután, a szögletbe vonva őket –, láttam a nagyságos asszonyt végiglépdelni a szobán halotti köntösben, s amint rákiáltok, veszem észre, hogy mozdulatlanul alszik mellettem. Vízió volt. A nagyságos asszony, tessék nekem elhinni, meg fog halni.
Jókai roppant haragudott az ápolónőre, aki bolondokat álmodik, de azért hitt egy kicsit, babonás volt, többé le nem feküdt, és nyugtalankodva hússzor is bejött a szobába az éjen át. Az ápolónőnek csakugyan igaza lett, Jókainét, mikor már minden veszélyen túl látszott lenni, szélhűdés érte a hátgerincén, és november 20-án hajnalban 4 órakor meghalt.
Jókait teljesen összetörte ez a katasztrófa. Szinte hihetetlen volt, mennyire egyedül érezte magát a világban ez asszony nélkül, aki vezetője, kínzója és gondviselése volt egy személyben. A hosszú megszokás okozta a nagy hiányt, s jósága, hálája utólag kezdte fölékesíteni olyan tulajdonokkal is, amelyekkel nem bírt. Fantáziájának rémlátományos zsilipjei megint megnyíltak s éjjelenkint mindig vele foglalkozott, vele beszélt, sőt, már hallucinációkban szenvedett.
Sajátságos lelkiállapotban volt, félt az éji álmoktól, vízióktól, de nappal is beléjük merült; nem akart egyébbel foglalkozni. Valami transzcendentális erő késztette, hogy dőzsöljön a kínban. Róza rávette egy olaszországi utazásra, hogy az emberek, bútorok közül kiragadja, melyek feleségére emlékeztették, de ő az úton is a feleségére gondolt s róla jegyezgetett, munkát szándékozván felőle írni Utazás egy sírdomb körül címmel.
A munka megjelent, egyike gyengébb dolgainak, tele érzelgős, egészségtelen sopánkodásokkal. Sokan szentimentalizmusnak, sőt tettetésnek tartották e keserveket, pedig valóság volt ez.
Róza gyöngédsége, okos, szórakoztató társasága gyógyító balzsam volt; az öreg poéta lassan-lassan gondviselését látta e gyermekben.
Hazaérve Róza egyszerűsítette a háztartást, a nagyanyjáról maradt fölösleges ékszereket pénzzé tette, és terheket törlesztett, a balatonfüredi villa is eladatott mint szintén fölösleges, nem kell tőle adót fizetni és a kert fenntartására költeni, új, célszerűbb, olcsóbb lakást rendezett be ugyancsak a Sándor utcában a költőnek, ahol szabadon jöhettek hozzá az ifjabb írók és hírlapírók is, kik iránt ő már azelőtt is nagy szeretetet és nyájasságot mutatott, őket – ami talán helytelen is volt – minden válogatás nélkül bizalmasan tegezte, de azért csodálatos diplomáciával nem eresztette magához közel, csak le-leszállott hozzájuk, mint egy fejedelem. Végre is ő volt annak a toll erejéből támadt nagyságnak az elevenen látható mintája, aminőnek minden borzas riporter és fűzfapoéta magát megálmodhatta. Egy földi isten a fiúknak. Egy alak, aki magasabban áll, mint a miniszterek.
Más megítélés alá esik azonban az ő különös érintkezése azokon a helyeken, ahol az írók és hírlapírók tömegben jelentek meg, vagyis a parazitáikkal együtt. Úgy ült itt Jókai, mint Jupiter az Olimpon. De nem volt rátartó egy csöppet se. Te-nek szólított mindenkit, bizalmasan megrázta a feléje nyúló kezeket, megölelgette a hozzája tódulókat, néha meg is csókolta, anélkül, hogy tudná, ki volt ez vagy amaz. Ez bizonyára ártott neki, mert az önérzetesebb fiatal írók kiábrándultak sokszor éppen emiatt a Jókai-kultuszból, kevés súlyt fektettek baráti érzelmeire, s csakhamar komédiásnak tartották, mert a földi társadalomban, hol minden a helyes megkülönböztetéseken alapszik, ez a modor nem volt mondható természetesnek.  Hogy minek lehetne minősíteni Jókainak ezt a legalábbis ízetlen szokását, nehéz eldönteni. Talán a családban képzelte itt magát, családjának vett itt aprót, nagyot? Talán a parlamenti világból hozta ide a Balkán-ízű tegezést és tartalom nélküli álmelegséget hatványra emelve? Lehet fejedelmi nonchalance: Nekem semmibe se kerül, nekik örömet okoz. Felette érdekesek voltak ez írói összejövetelek, gyűlések és lakomák, melyeken megjelent a kisebbek és a névtelenek közt. Lehet-e igazibb hódolat a világon? A tiszteletnek és csodálatnak érzése reszket a rajta pihenő tekintetek selymén. Oh, nagyjait csak ez a bohém nép tudja elösmerni. A királyi tekintély hideg dolog, a szuronyok is segítik. Az államférfiak, nagy szónokok népszerűségében van valami alattomos. De ő nem azokból a nagyképű ünnepeltekből való, az egyenesen a természet produktuma testileg és harmonikus a lelkével, minden pórusán élet ömlik ki, de egy más élet, mint a közönséges halandóké.
 

(folytatjuk)