Ha nem hallgatjuk meg gyermekeinket, nem bocsátunk meg nekik, nem kérünk bocsánatot, vagy nem vagyunk eléggé nyitottak velük szemben – szülőként akár életellenessé is válhatunk.
Az első és legerősebb ellensége az életadásnak a kritika. Ennél jobban semmi nem gátolja, rombolja az életét. Hányszor és gyakran mennyire ostobán kritizáljuk gyermekeinket! Mindeközben bizonyítjuk, hogy már nem vagyunk tisztában vele: őket ajándékként Istentől és házastársunktól kaptuk, és ha valóban szeretjük egymást, akkor nem kritizálhatjuk azt, aki a szeretett lényé. A probléma tehát ismét az egymás közötti kapcsolatunkban rejlik, nem ismerjük fel: gyermekeink kapcsolatunk egységének kifejezői.
Egy másik életellenes viselkedésünk az, amikor a gyermeket valaki máshoz hasonlítjuk – teljesen nyilvánvalóan, körülírtan, burkoltan vagy egyértelműen. A gyermeket hasonlíthatjuk önmagunkhoz, hogy „bezzeg, amikor én annyi idős voltam…”, de hasonlíthatjuk a testvéreihez is. Pedig semmilyen körülmény nem jogosít fel bennünket arra, hogy bárkihez is hasonlítsuk őt.
Abban a pillanatban, amikor valakihez hasonlítjuk gyermekünket, azt fejezzük ki, hogy szeretnénk, ha olyan lenne, mint a másik ember, és nem olyan, mint önmaga. Azt is kifejezhetjük ezzel, hogy számunkra a testvére tökéletesebben testesíti meg a kapcsolatunkat, mint ő. Ez romboló hatású lehet, mert ezzel visszautasítjuk őt, elvetjük önazonosságát, azt akarjuk, hogy önmagával szakítson. Lefaragunk belőle, szegényebbé tesszük, amikor azt kérjük tőle, hogy olyan legyen, mint valaki más.
Az életellenesség talán legrejtettebb módja az, amikor a gyermek jövőjéért élünk. Arra gondolunk, hogy mi legyen belőlük, hogyan kell felkészítenünk leendő hivatásukra, milyen képességeiket kell most és milyeneket kell tíz év múlva fejlesztenünk ennek érdekében. A hasonlítgatások által előidézett károsodások közül ez a legrosszabb. Merev elképzelés él bennünk, hogy ennek a fiúnak vagy lánynak minek kell lennie, ha felnő, és már most aszerint bánunk vele, aminek majd lennie kell.
Ebbe a hibába szinte minden szülő beleesik. Gondolatainkban előre megtervezzük, hogyan kell a gyermeknek fejlődnie. Magunkban óvatosan értékeljük, mennyit fejlődött már és milyen önálló ahhoz képest, ahogy mi szeretnénk. Kényszerítjük, hogy jól tanuljon és abba az iskolába járjon, amit kiszemeltünk számára. Szüntelenül bírálgatjuk. Elég kedves, udvarias-e, elég szépen beszél-e és megfelel-e annak a követelménynek, amit eléje állítottunk.
Jelenlegi kapcsolatunkat gyermekünkkel nem építhetjük egy jövőbeli lehetőségre, ami még ma bizonytalan. Úgy kell foglalkoznunk a gyermekkel, amilyen ő éppen most. Ha túlságosan a jövő foglalkoztat, és a gyermeket olyanná akarjuk jelen pillanatban alakítani, amilyenné sem most, sem később nem tud válni, akkor elsiklunk azok fölött a csodálatos dolgok fölött, amiket gyermekünk jelenleg ad nekünk, sőt afölött is, hogy ő valójában egyszeri és megismételhetetlen jelenség.
Nemcsak a gyermeket, de önmagunkat is elnyomjuk. Kihagyjuk életünkből azt a csodálatos lehetőséget, hogy örülni tudjunk gyermekeinknek.
Tulajdonképpen csodálatosan felszabadító érzés a szülőknek, ha úgy foglalkoznak a „csemetéikkel”, hogy nem kényszerítik rájuk a következő lépést. Így lehetőség nyílik, hogy igazán örüljenek gyermekeiknek. Ez az igazi életadás! Gyermekeink is sokkal jobban fejlődnek, ha érzik, hogy örömünket leljük bennük.
Kertész Tibor
