Református hírnökElveszíteni és megtalálni

Mi is a veszteség? Nem lehetséges az, hogy néha többet ér egy veszteség, mint egy nyereség? A legtöbb tudós elmondja, hogy nagy kutatási eredményei mögött rengeteg, megszámlálhatatlanul sok, zsákutcába torkolló megoldás és kudarc van. De a veszteség megtérül. Minden veszteség vezet valahová. Hiszen senki sincs, aki ne lenne vesztes, sőt, ne lenne többször vesztes, mint győztes. Éppen ezek a pillanatok azok, amikor csak fölfelé nézve lehet tovább élni. Aki nem lát fölfelé, azt a bajok tönkreteszik. Aki fölfelé lát, az éppen ott lesz erős, ahol vesztett. Kudarcainkból hajtóanyag lehet. Talán éppen attól leszünk emberek, amit a tragédiáinkból ki tudunk hozni. Van, aki már abba a gondolatba is szinte belebolondul, hogy veszítsen, elveszítsen valamit. Sokszor egy régi nagy veszteségre emlékszünk ilyenkor. De ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket átalakítja.
Jézus azt mondja, hogy aki képes veszíteni, sőt, elveszteni az életét, az megnyeri. Aki képes visszájára fordítani vereségeit, az megtalálja az életet. Mindenképpen ezen a kifordításon van a hangsúly. Hogy el tudom engedni azt, amihez vagy akihez nagyon ragaszkodnék. Mózes anyja valahogy így tehette ki a vízre kisgyermekét abban a szurkos gyékényládában, elengedte, és visszakapta. Hány anya lehetett akkor is, aki a végletekig mentegette, rejtegette kicsinyét, aztán csak elvették, mert jöttek a gyilkosok. Az elengedés nagy művészete, hogy az élet kulcsát kivesszük a zsebünkből, átengedjük, és elhisszük, hogy akár jobb is lehet így.
A mai ember legfőbb kísértése, hogy megváltónak gondolja magát. Mindent maga akar csinálni. Az emberiség ráveti magát erre a világra, és az egészet birtokba akarja venni. Olyan dolgokat is tulajdonná teszünk, amelyek pedig nem a miénkek. Talán a legnevetségesebb példa erre a szél meg a nap, amit Istennek ezek a teremtményei adnak, az nem lehet emberi tulajdon. De a végtelenül habzsolni akaró emberi életösztön ráveti magát mindenre. Észre sem vesszük, hogy ez a birtoklási vágy hogyan formálja át tudatunkat, hogyan fordít egymás ellen, hogyan hiteti el magunkról, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amik pedig nem a mi dolgunk. Az ember lassan azt kezdi hinni, hogy minden őérte van, ő a dolgok alfája és ómegája, sőt, ő birtokol mindent, róla, érte, általa szól minden ezen a világon. Értem süt a nap, értem van a családom, értem nyüzsög ez az egész világ, és mindennek de mindennek járandósága van felém. Ide jutott az ember.
Jézus, amikor Isten Fiaként az életéhes világot meg akarta váltani, akkor nem a világ hajszájával kezdett el foglalatoskodni. Nem kezdett el fáradozni a világ jobbításán. Nem állította meg a szekeret. Semmi effélét nem tett, hanem letette az életét. Isten története azt mondja el, hogy az élet megoldása csak az élet átadása lehet. Az odaadás, az elengedés. Ez segíthet csupán. Eljött a Megváltó, Isten Fia itt járt köztünk, és odaadta mindenét. Nem elmondta, hanem megmutatta, hogy a világot nem dolgaiban lehet helyreállítani. Magamban kell legyőznöm azt, aki mindenáron győzni akar, azt, aki meg akarja minden áron tartani az életét. El kell engednem ezt a világot, és azt a végtelen birtoklási, tudási és mindenféle ősvágyat, ami azt a tündérképet mutatja, mintha mi lennénk a világ közepe. Krisztus életének az elengedése mindannyiunk markát kinyitja. Nem a miénk az élet, nem miértünk van, nem mi vagyunk a megváltók.
Szabad markolás helyett az élet útját kell választanunk. Mert „aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt”.
 

Fekete Ágnes