Emlékeink, múltunk kötelez bennünket, hogy egyháztörténelmünk egyik legnevezetesebb eseményére közösen, ünnepi istentisztelet keretén belül megemlékezzünk. Ezért szeretettel és tisztelettel hívok mindenkit a 2017. október 31-én 16 órától tartandó úrvacsorás együttlétre a Sepsi Arénába.
Azonban aktuális helyzetünket, „élményeinket” figyelembe véve, azt kérdezzük: miért? Van értelme, van jelentősége emlékezni? Úgyis azok lesznek ott, akik vasárnaponként jelen vannak Isten házában, ettől nem változik egyházi-lelki életünk, semmi új, semmi felemelő nincs az egészben. 
Kezembe került egy emlékkönyv, amit a reformáció „négyszázados évfordulójára” nyomtattak ki a sepsiszentgyörgyi Kossuth könyvnyomdában 1918-ban. Idézek a könyvben megjelent, Szabolcska Mihály által írt versből:
„Búsan virradtál csodás nagy időknek / Négyszázados évfordulója ránk. / Viharzúgással van tele a lelkünk / Bizonytalanság jajjával a szánk… / Vakok gyújtották úgy ránk a világot, / Hogy csaknem megfagyunk bele.”
Eltelt száz esztendő, a bizonytalanság megmaradt, a viharzúgás nem tompult, a jogaink eltiporva, akárcsak a hit és a haza. Mégis azt gondolom, hogy éppen a reformáció nagy alakjának, Luther Mártonnak a lelki vívódása kell bennünket életre keltsen. Luther a szerzetesi cellájában, a sötétségben, az elhagyatottságában döbben rá, hogy van bűnbocsánat, hit által, egyedül a Krisztus érdeméért. Olvassa a Szentírást, keresi a bizonyosságot, és megvilágosodik.
Annyi információnk van, annyi fény, annyi rendezvény az életünkben, és még mindig hiányzik valami a lelkünkből. Nem valami, Valaki hiányzik: Krisztus. „Miben térjünk meg?”, kérdezhetjük Malakiás prófétával együtt. A sokat hangoztatott állandó reformálás, a lelki megújulás csak Jézus segítségével történhet meg életünkben. Ez a mindenkori leborulás Isten előtt,  Krisztushoz való imádkozás, az  Igével való élés ott kell hogy legyen a mindennapjainkban. Ennek rengeteg akadálya van, melyek közül egyet Magyarország miniszterelnöke így fogalmazott meg Kolozsváron: „a korlátjaink nem kívül vannak, hanem belül.” „Kicsit másként, kicsit jobban, nem ér semmit”, idézek egy presbiter testvéremtől is. Gyújtsunk tüzeket, építsünk intézményeket, renováljunk templomokat, kegyelettel emlékezzünk, helyes, ezt mind-mind meg kell tenni.  Hirdessük fennszóval: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8,31) Igen, de…
Kedves testvérem a Jézus Krisztusban! Te kit követsz? Kinek hiszel? Mit vállalsz a közösségedért? Ki előtt hajtasz fejet? Miért maradsz a sötétségben? Miért hagyod, hogy iskolát vegyenek el tőlünk, jogainkat, zászlóinkat vonják be? 
Mi, erdélyi magyar protestánsok és más felekezetűek is, Istennel akarunk lenni, Krisztust, a Szentírás tanítását követni. Az előbb idézett vers utolsó szakasza legyen a végszó:
„De lesz még egyszer ünnep a világon / Oh szent szeretet, a te ünneped / Mikor az Evangyéljom melegénél / Ölelkeznek eggyé a nemzetek. / Ez ünnepen – én látom a jövendőt, – / Fölemelt fővel mi is ott leszünk, / Krisztus magyar Sionja, állsz örökké… / – Erős vár a mi Istenünk!”
 

Incze Zsolt György