A régi szemerjai temetőn áthaladva időnként leltárba veszem elhunyt ismerőseimet: egykori barátokat, munkatársakat, szomszédokat, közeli és távoli ismerősöket, akiket itt helyeztek örök nyugalomra gyászoló hozzátartozóik.
A templom körül ismerős kőműves szakik dolgoznak az eladott sírhelyek rendbetételén vagy azokon, amelyekben helyet kérnek a hátramaradottak. Puhítják a belső fekvőhelyet, elektromos csiszolóval fényesítik a nehéz fedéllapot, hogy az elhalálozott neve után az utolsó jókívánságokat is feltüntethessék: Nyugodjék békében! Vagy: Nyugalma legyen csendes, emléke áldott!
Korosodó nemzedékemnek aligha akad olyan tagja, akit ne foglalkoztatna az elmúlás gondolata. Talán ezért is kérdezzük egymástól úton, üzletben, séta közben találkozva: olvastad az újságban ennek vagy annak a halálhírét? S ha nemzetünk ismert személyiségeiről, írókról, költőkről, tudósokról, színészekről, mérnökökről, sportolókról szól a gyászjelentő, csak annyit mondunk halkabbra fogva: milyen kár, milyen lesújtó hír, mennyit tett a magyar nemzetért, irodalmáért, tudományáért, sportjáért, művészetéért, egyetemes értékeiért! És hányan vannak, akik alkotóerejükben távoztak!
De a magyar nemzet megbecsüli nagyjait: az Amerikában idén elhunyt Nobel-díjas kémikusnak, az 1956-ban kivándorolt Oláh Györgynek Budapesten a Fiumei úti sírkert akadémiai parcellájában adatott meg a végtisztesség.
Háromszék is több jeles személyiséget veszített el mostanában – most csak az általam személyesen ismert Kósa Bálint fa- és linómetsző művészt, ex libris-készítőt és László Attila tanárt, karnagyot, zeneszerzőt említem, mint akik elvesztését nem csupán családjuk fájlalja. Halottak napján gondoljunk a közösség, mindannyiunk veszteségeire is.
