Olvasom, látom, hallom, hogy a december elsejei nagy ünnep tiszteletére háromezernél több elítélt szabadulhat a börtönből, köztük volt miniszter, vezérigazgató, pártvezér, bankár, orvos, rendőr, törvényszéki bíró, sportember, gyilkos, tyúktolvaj és így tovább. Jó néhányan felét sem ülik le annak az időnek, amit rájuk szabtak – ilyen nagylelkű lett hirtelen a román büntetés-végrehajtási gépezet.
De miért is engedik ki a bűnözőket idő előtt? Mert zsúfoltan éltek – négyen-öten egy cellában, sok esetben tévé nélkül; a mobiltelefonjaikat is elvették, nem volt mindig meleg vizük, az étel is rossz volt, nem diétás, személyre szabott, nem kaptak elég kimenőt, nem volt jó feltétel a könyvek írásához, bogarak mászkáltak a falon és így tovább. Ezekért a hiányosságokért a fogva tartottaknak minden 30 napból 6-ot elengedtek, és mivel a rendelkezés más kedvezményekkel együtt is érvényesíthető, van, aki a rászabott öt évből alig kettő letöltése után szabadul. Ezek az ügyeskedő törvénysértők most csak egyet vonnak a vállukon, és azt mondják: tévedtem...
A tömlöcök kapuiban kiöltözött asszonyok, elegáns, drága gépkocsik várakoznak, rokonok, barátok ölelkeznek örömükben tapsolva. Ezeknek a börtön nem is szégyen, sőt, inkább dicsőség. Ebben az országban az számít megbocsáthatatlan bűnnek, ha valaki kitűzi a székely zászlót vagy kihelyezi a magyar feliratot egy épületre. Másoknak szabad letépni egy koszorúról a magyar nemzeti szalagot (ahogy az 1956-os megemlékezés után történt Sepsiszentgyörgyön) – és még dicsőíti magát a román nemzet!
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
