Kinek van igaza, mit állít valójában Brüsszel a romániai igazságszolgáltatásról? – merülhetnek fel a kérdések az ügy kapcsán. A válaszok korántsem annyira egyértelműek, mint gondolhatnánk, érdemes ezért kissé visszaforgatni az idő kerekét.
Az 1990-es éveket szekurista hatalomátmentés, vadkapitalista szabadrablás, mértéktelen korrupció, súlyos szociális és gazdasági problémák jellemezték, sokáig az euroatlanti integráció jelentette az egyetlen reménysugárt, hogy változhat valami Romániában. Szigorú követelményrendszere volt a nyugati elit klubba való belépésnek, Romániának egy sor reformot kellett végrehajtania. Az ország a legkorruptabb európai államok egyike volt, a nagyhatalmú politikai vezetők sérthetetlenek voltak, a politikai és az igazságügyi elit cinkostársakként dolgoztak az ország kifosztásán. Ezért 2007-ben is csak úgy vették fel Romániát az EU-ba, hogy Bukarest vállalta: az igazságszolgáltatásban tapasztalható hiányosságokat felszámolja, a folyamatot pedig az Európai Bizottság az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus részeként követi figyelemmel.
Az európai nyomás meg is tette hatását, létrehozták a korrupcióellenes ügyészséget, kezdték felgöngyölíteni a nagykorrupciós ügyeket, miniszterek, nagyhatalmú politikusok ellen indult bűnügyi kivizsgálás. Csakhamar azonban a korrupcióellenes küzdelem is kezdett átcsapni valamiféle gusztustalan valóságshow-ba. Kamerák előtt, lehallgatási jegyzőkönyvek kiszivárogtatása révén, hatalmas sajtónyilvánosság közepette „végeztek ki” választott politikusokat, önkormányzati vezetőket, akiknek politikai karrierjét derékba törték. Gyakorta még vádemelésig sem jutott az ügy, más esetekben a bíróság felmentette az érintetteket, de volt példa, hogy ártatlanokat ítéltek el obskúrus érdekek miatt – a Mikó-ügyben született ítélet óta például a restitúció teljesen leállt. A kézdivásárhelyi fiatalok története is rávilágít arra, hogy van igazuk azoknak, akik ügyészállamról, a titkosszolgálatok és az ügyészség közötti összefonódás révén összeálló párhuzamos államról beszélnek. A baj csak, hogy ez utóbbiakat – ide sorolhatjuk a Szociáldemokrata Párt és a Liberális Demokrata Párt, illetve az RMDSZ képviselőit – sem feltétlenül a demokratikus értékek iránti elkötelezettségük vezérli, sokukat inkább saját bőrük mentése.
Az országjelentés értelmezése ezért elsősorban politikai kérdés, az államelnök és köre kongatja a vészharangot az igazságszolgáltatás függetlenségéért, a kormányoldal meg igyekszik kiragadni pár kedvező mondatot. Mi pedig reménykedhetünk, hogy e végletek között hánykolódó ország egyszer majd csak megtalálja az egyensúlyi helyzetet, s olyan igazságszolgáltatási rendszere lesz, amelyben a bűnösöket megbüntetik – de nem hurcolnak meg ártatlanokat, nem hallgatnak le milliókat, s csak annak kell félnie, aki törvénytelenséget követ el.