A szervezők az eseményt szombat délelőttre hirdették meg, tíz óra előtt néhány perccel még csak néhányan kóvályogtak a művelődési ház termében, de aztán meglátszott, Tóth Anna református és Szabó Adél Júlia unitárius lelkész is az ügy híve volt és népszerűsítette, mert alig negyedóra késést követően már foglalt volt minden pad. Inkább az idősebb nemzedékhez tartozók jöttek el, de nem is csoda, hiszen elsősorban nekik hat ismerősen Hosszu Zoltán neve. Pedig az ünnepelt rövidre szabott élete igencsak kalandos és megfogó, megismerésre érdemes.
A mikós diák harcolt az első világháborúban, a Székely Hadosztály tagja volt, majd jogi diplomát szerzett, dolgozott adófelügyelőségen, ám mégis a színészet mellett döntött. A Nemzeti Színházhoz 1926-ban szerződött, s alig másfél év után kiérdemelte kollégáitól a Farkas–Ratkó-díjat, megalkotta Dani bá’, a székely mesélő alakját, rendezett, filmekben játszott, filmgyártó vállalatot alapított, majd a háború idején a frontot látogatva, 1944-ben Ukrajnában rejtélyes módon nyoma veszett.
Kisgyörgy Sándor, Sepsikőröspatak polgármestere bánatát és örömét fejezte ki: sajnálatos, hogy a százhúsz éve született kiváló színészt, a Nemzeti Színház örökös tagját manapság olyan kevesen ismerik szülőfalujában; bizalomra ad okot viszont, hogy akadnak olyanok, akik nem felejtik s emlékét ápolják, akiknek ezért köszönet jár – mondotta.
Veress László színész a Hosszu Zoltánnal való művészi találkozását osztotta meg a hallgatókkal. Mint mondotta, a kilencvenes évek elején egy bálon vállalt szerepet, és megkérték, adjon elő egy monológot. A számára ismeretlen szöveg sikert aratott, az emberek más alkalmakkor is kérték, ezért nyomozni kezdett, ki is lehet a titokzatos, jó tollú szerző. Hosszu Zoltán neve – hagyományosan így, rövid u-val használta a család a nevét, a középiskolai tablón is így szerepel – a megkérdezett sepsiszentgyörgyiek zömének semmit sem mondott, de előbb Cserey Zoltán muzeológustól, majd a Székely Nemzeti Múzeum néhai igazgatójától, Kónya Ádámtól egy utcasarkon kapott némi felvilágosítást. „Ott, akkor, azon az utcasarkon folytatott másfél órás beszélgetésünkkor döntöttük el, hogy Hosszu Zoltán születésének közelgő századik évfordulóját megünnepeljük, és megegyeztünk abban is, hogy mihamarabb emléket állítunk neki. A vele egy évben született Tomcsa Sándorról és Tamási Áronról színházat és utcát neveztek el, a Székelyföldről induló színészről, aki a Nemzeti Színház örökös tagjává vált, még egy sarkot sem. Egyszer merült fel, hogy utcát neveznek el róla Sepsiszentgyörgyön, de aztán a listáról lemaradt. Azt mondták, nem tisztázott, miként és hol hunyt el, s nem találtak senkit, aki véleményezte volna, ismertetőjét megírja. Nem jutott eszükbe sem Kisgyörgy Zoltán, sem Kónya Ádám, sem én, aki az STV-ben filmet forgattam róla, és műveit felhasználva hangkazettát adtam ki, sem dr. Szőts Dániel, aki személyesen is ismerte, s nyilatkozott is filmemben. Azt javaslom, beszéljünk sokkal többet róla, hátha megragad valamelyik politikusunk fejében a neve, s tesz valamit érdekében” – mondotta a kései pályatárs.
Kisgyörgy Zoltán újságíró is Hosszu Zoltán pályájának népszerűsítése mellett tette le a garast: le kell írni könyvben és újságban, játszani, mondani kell szövegeit, mert azok ma is értékesek, ma is rólunk szólnak. Lapunk főmunkatársa röviden ismertette a Hosszu család kutatása során elért eredményeit. Mint mondotta, a kálnoki Hosszuk csak néhány nemzedék óta laknak a faluban, gyökereiket a levéltárban fellelt adatok szerint Laborfalván és Bodokon kell keresni, elszármazottjaik egy része pedig Sepsiszentgyörgyön és Mikóújfaluban él. Azt tervezi – mondta Kisgyörgy –, hogy az elkövetkezőkben felkeresi őket, s az általuk elmondottakból néhány részlet a színész életére is jobban rávilágít majd. Kisgyörgy Zoltán a kálnokiakat arra biztatta, legyenek büszkék arra, hogy olyan személyiségek kerültek ki soraikból, mint Bedő Albert vagy Hosszu Zoltán. „Jóformán nincs olyan kis falu, amelyből bár egy-egy, nemzetünk épüléséhez hozzájáruló kiváló tudós, tanító vagy lelkész ki ne került volna, legyünk hát büszkék rájuk, beszéljünk róluk, éltessük őket” – mondotta.
Simon András egykori sepsiszentgyörgyi, mai budapesti színész köszönetet mondott Veress Lászlónak és Kisgyörgy Zoltánnak azért, amit Hosszu Zoltán emlékéért tesznek: számára nemcsak rokon, de példakép is volt. Mint mondotta, emlékének ápolása azért is fontos, mert pályájának részletes ismerése nélkül nehéz cáfolni azt a mendemondát, amely szerint Hosszu Zoltán nyilasszimpatizáns lett volna. „Hosszu Zoltán fontosnak tartotta, hogy a fronton szolgálók érdekében tegyen valamit, hogy legjobb tudását adva, játszva szórakoztassa őket, de ez nem jelentheti azt, hogy nyilas volt. Remélem, a kutatások igazolni fogják ezt, s visszaadják Hosszu Zoltán becsületét” – mondotta. Simon András arról is biztosította a hallgatóságot, hogy a fővárosban játszó színész nem szakadt el szülőföldjétől, szinte folyamatosan érdekelte, mi történik itthon. Szülei tartották vele a kapcsolatot, utolsó kolozsvári fellépésen is ott voltak, így sok szép történetet őriznek róla. Mint mondotta, a családok között Hosszu Zoltán halálával sem szűnt meg a kapcsolat: a művész házasságon kívül született, de elismert fia, a Nemzet Színészévé választott Gera Zoltán is számontartotta a székelyföldieket, és szeretettel gondolt rájuk édesanyja is.
A mintegy háromórás megemlékezés során részleteket játszottak be Veress László filmjéből, amelyben Kónya Ádám és dr. Szőts Dániel is megszólalt, megtekintették Hosszu Zoltán legismertebb filmje, a Negyedíziglen néhány fontos jelenét, szóba kerültek színpadi szerepei, a filmvállalata által készített egyetlen film, az És a vakok látnak..., a Dani bá’ történeteinek alapjául szolgáló valós kálnoki személyek. Felmerült, alapítsanak Hosszu Zoltán emlékének ébren tartására baráti társaságot, s megegyeztek, a maguk erejéhez mérten tenni fognak, hogy az utcanévadók ne hagyják ismét figyelmen kívül a fiatalon elhunyva is értékes életművet alkotó Hosszu Zoltán személyét.