A közelmúltban a Szóvá tesszük rovatban megjelent, Kárpótlás helyett kálvária című cikkhez folytatásképpen a következőket írom:
A kálváriát én is végigjártam. A kapott nyilatkozatot kitöltöttem, a fordítások, az ajánlott levél és más költségek elég jelentős összegbe kerültek.
Egy év után értesítést kaptam, amelyben a központi igazságügyi hivatal határozottan visszautasítja kérésemet, ,,A határozat ellen fellebbezésnek helye nincs" mondattal megtoldva. Indok: édesapám hadifogoly volt, és csak a kényszermunkások után jár kárpótlás.
Az ügy érdekessége, hogy édesapám kényszermunkás volt, 1945 februárban az ágyából vették ki, és vitték el tíz percre, amiből három év lett. Frontharcos nem volt. Azzal a sok ezer sorstársával került egy szibériai szénbányába, akiket az otthonukból vittek el ,,jóvátételre", és nagyon kevesen tértek haza.
A Magyar Igazságügyi Hivatal nagyon csúnyán átvert bennünket. Miért küldtek kitöltendő űrlapot, ha tudták, hogy a hadifogságért kárpótlás nem örökölhető? Félrevezették az RMDSZ-t is azzal, hogy az 1945. augusztus utáni hadifogság kényszermunkának számít. Ha az adatokat mint kényszermunkát kérik, akkor talán megkaptam volna a kárpótlást. Nem is az bánt, hogy nem kaptam meg (édesapám szenvedéséből nem akarok hasznot), csak az a hazugság, ahogy ,,elintéztek" minket. Mire volt jó mindez? Talán statisztikai adatokra volt szükségük?
Szász Ilona
