„Mit hoztatok?” – kérdeztük régen szüleinket, amint hazaérkeztek a munkából. Ma már látom, hogy sok találékonyságra volt szükségük, amikor a sürgető kérdésre valamit felelniük kellett – azokban az időkben ritkaságszámba ment a csoki, a cukorka. Egy válaszuk azonban ma is visszhangzik bennem: „Magunkat”.
„Ez nem sok” – gondolhattam akkor kisgyermekként. „De mennyire hogy sok: a legtöbb!” – gondolom ma szülőként.
Mindennap a szokott időben hazajönni gyermekeinkhez, mindennap a szokott öleléssel, cirógatással köszönteni őket: többet adni nem is nagyon lehetne! Több ez, mint a pénz vagy drága játék, több ez, mint a költséges külföldi nyaralás. Azt adni nekik, amink van: hűségünket, ragaszkodásunkat egymáshoz, a hitünket, a megküzdési stratégiáinkat, a jó mintákat, amiket eléjük állítunk, a gondoskodást, amivel körülvesszük őket. A házasságunkat – mely életre szóló kötelék és érték, ugyanakkor törékeny cserépedényben őrzött kincs.
A világ vágyva vágyik arra a szerelemre, amely viszonzott, arra a szeretetre, amely nem múlik el soha. Minden párkapcsolat ezzel a vággyal indul, aztán mégis porszem kerül a gépezetbe, üzemzavarok, alapvető hibák, amelyek összemaszatolják a szép terveket.
John Gottmann amerikai családterapeuta a hozzá járó párokat figyelve arra a következtetésre jutott, hogy a legnehezebb helyzetben levők kapcsolatában tartósan fellelhetők olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlását mutatják. A szakember szerint van négy, a válás bekövetkezését jelző viselkedésmód: a kritizálás, a megvetés, a védekezés és a visszahúzódás. Amint e viselkedésmódok uralkodóvá válnak, és a felek nem tudnak ezeken változtatni, alighanem azon kapják magukat, hogy tehetetlenül csúsznak házasságuk vége felé.
Egy hangosabb bosszankodás, mérgelődés, kisebb veszekedés még nem okoz problémát. Az egészséges vita olyan, mint a nyári eső: megtisztítja a kapcsolat „levegőjét”. A gondok akkor kezdődnek, amikor már nem a párunk számunkra kellemetlen, bántó viselkedését tesszük szóvá, hanem a személyiségét kritizáljuk.
Aztán ott van a veszélytelennek tűnő védekezés, ami szintén rombolja a kapcsolatot, mert aki konfliktushelyzetben mentegetőzésre kényszerül, olyan feszültséget él át, hogy nem képes odafigyelni a másik szavaira. Erre a viselkedésmódra a magyarázkodás, a felelősséghárítás, majd az ellentámadásba lendülés jellemző.
Az elzárkózásnak, a némaságba burkolózásnak főként a férfiak a bajnokai, ők képesek fagyos, hosszú hallgatásokból vastag falat építeni maguk körül. Ez csak abban az esetben jó taktika, ha megakadályozhatja a vita elmérgesedését. Azonban, ha valaki napi rendszerességgel átnéz a másikon, az rég kivonult a kapcsolatból.
Talán a legpusztítóbb viselkedésmód a megvetés, mert azt jelzi: a másik iránti tiszteletünket olyan szinten veszítettük el, hogy lenézésünket már nem is rejtjük véka alá, minden alkalmat megragadunk, hogy a párunkat kigúnyoljuk. „A férjem annyira megvet, annyira levegőnek néz, hogy már meg sem ver” – olvastam nemrég egy feleség mellbevágó vallomásában.
„Mit hoztatok?” – kérdezhetik a gyermekeink. „Kritizálást, megvetést, védekezést, visszahúzódást” – válaszolhatnánk ezek alapján. Hát ajándék ez?
 

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
 

(folytatjuk)