Sokan mindent megtesznek azért, hogy társukat minden eszközzel magukhoz kössék – mert nem bíznak benne. A láncok meg előbb vagy utóbb lázadáshoz vezetnek. Ha azonban a társunkban biztosak lehetünk, szabadon engedhetjük őt. Így, ha fizikailag távol is vagyunk egymástól, akkor is egyek vagyunk. Nem kell már a külső biztosíték – ott van a szívbeli.
„Az okmány nem érvényes, nincs rajta pecsét. Szerezze be, aztán majd jöjjön vissza” – a hivatalosság szigorú őre akkor már az utánam következő kérvényező iratait böngészte, aláírásokra és pecsétekre vadászva. „Mekkora hatalma van ennek a betűkkel, jelekkel ellátott kis tintapacának” – gondoltam magamban, és elindultam félórás körutamra, hogy pótoljam a hiányosságot.
A pecsét – nem a mai, a régi – viaszból készült. Kosztümös filmekből ismert, amint az uralkodó vagy főméltóság rácsorgatja a hengerré formált, zsinórral átkötött hivatalos levélre a megolvadt viaszt, majd a lassan megszilárduló anyagba belenyomja a mindig magánál hordott, többnyire a saját címerét formázó pecsétgyűrűjét. Ha azzal lezártak valamit, akkor csak úgy lehetett kinyitni, ha a pecsétet előbb összetörték. És nincs az a pillanatragasztó, amely nyom nélkül össze tudná tartani a széthullott viaszpecsétet. „Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja” – olvashatjuk a bibliai Énekek Énekében, a világirodalom egyik legszebb szerelmes versében.
Hol van a pecsét? A szíveden és a karodon. Ott, ahol a döntések születnek, és ott, ahol a cselekvés történik. Mert a hűség döntés és a cselekedetek dolga. A hűség az érzelmektől függetlenül, sőt, azok ellenére is működő tudatos elkötelezettség! Mit véd a pecsét? A szerelmet. A pecsét a „csak vele, csak érte” szerelem védelmezője. A szeretet erős, mert Isten úgy találta ki, hogy a sírig tartson. A házasság életre-halálra szól.
Hűségesnek lenni nehéz. Ehhez sokszor az is hozzátartozik, hogy a szemünkkel kell szoros szövetséget kötnünk. Gyakran hallom férfiaktól: „hűséget fogadtam, nem vakságot”. Csakhogy a hűségünk gyengülése épp a szemünkön át kezdődik, mert a szem a gondolatok kapuja. A kísértés e téren nagy és egyre csak növekszik. Aki gondolataiban is hűséges akar maradni szerelmeséhez, annak a szemével is hűségben kell járnia. A hűség több annál, mint hogy rendes és jó valaki a másikhoz. A bajban, nehézségek között is kitartani akkor, amikor a másik már nem látszik annyira szépnek esetleg, mint eleinte, ehhez kevés a jóság. Ehhez már hűség is kell.
Mint sok más dolog az életben, a hűség is tanulható. Meg lehet és meg is kell tanulni. A gyerekek látják otthon, szüleik életéből, és alkalmazzák testvéreik, családjuk, gyülekezetük vonatkozásában, s később munkájuk végzése kapcsán, majd jövendőbelijükkel kapcsolatban is. Ha rendíthetetlenül törekszünk arra, hogy növeljük a szeretet mennyiségét a párkapcsolatunkban és a világban, ha készek vagyunk tanulni az élet viszontagságaiból, akkor a házasság válságait, viharait és csalódásait is elviseljük az egymás és Isten iránti hűségben, és végül mégis elérjük, hogy házasságunk mindennapjaiba visszatér a békesség és összhang.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
