Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Egy háromszéki mesterember /2./ Hosszú túra az élet

2018. január 5., péntek, Életutak

Küzdelmes sorsot mondhat magáénak a 86 éves Gúzs Sándor, az Erdélyi Kárpát Egyesület háromszéki osztályának legidősebb tagja. A mögötte levő, változásokban bővelkedő évtizedek már történelemmé váltak, ezért is érdemes megörökíteni a nehéz idők hétköznapjait. Idősen is aktív kortársunk száz évre visszanyúló emlékeinek első részét lapunk december 30-ai számában közöltük, most pedig a közelebbi, időközben sokak számára megszépült múltat elevenítjük fel.


Fémipari Brassóban
Gúzs Sándor: Közben én is elkerültem otthonról: 1946-tól 1950-ig Brassóban a fémipari, volt faipari iskolába jártam. A szemközti tömbház alatti könyvesboltban vettem meg Tötössy Magdolna könyvét a Magyar Népi Szövetség történetéről, ott olvastam, hogy ez a szervezet harcolta ki a létrehozását. Két évig teljesen magyar tannyelvű volt, aztán egyesítették egy román iskolával, maradtunk magyar tagozat, de később azt is felszámolták, egészében román iskola lett. Annak idején azonban neves intézmény volt, híres tanárokkal – többek között Ópra Benedek, Szikszay Jenő, Zsidó Donát, Hanke Artúr tanított ott, és rengeteg mérnök. Reggel nyolctól délután hatig iskolában voltunk: délelőtt elméleti órák voltak, az ebédszünet után pedig a műhelyekben dolgoztunk. Ott a mesterséget megtanították... A diákok többsége bentlakó, a mi évfolyamunkon 39-en voltunk, köztük sok székelyföldi, erdővidékiek és csíkiak többen. Eleinte egymás között elvoltunk, aztán ahogy nagyobbak lettünk, úgy szélesedett az érdeklődési körünk. Élénk sportélet volt, foci, röplabda is, voltak  éremszerzőink is, de én ezekben nem jeleskedtem, az egyik lábszáramat gyermekkoromban egy kasza elvágta. Lány nem járt akkor fémipariba, ők inkább a zárdában (a mai Áprily Lajos-líceum) vagy a református egyház által fenntartott kereskedelmi iskolában (ma egyetemi épület a Drámai Színház mellett) tanultak, az egyházak által rendezett teadélutánokon ismerkedtünk. Akkor már messziről tudni lehetett, hogy ki melyik iskolába jár: mi zöld sapkát viseltünk, a gimnáziumi lányok kéket, a kereskedelmisek pirosat.
1950-ben végeztem, és rögtön el is helyezkedtem Barcarozsnyón. Ott államosítottak egy szász üzemet, tulajdonosát elvitték a Szovjetunióba, gépeit egy újonnan épített csarnokba betették, azokkal dolgoztunk. Hatan mentünk oda az osztályból, és jól fogadtak minket, szakképzett munkásokat. Szerszámgyár volt, nagyon jól ment, akkor alakultak sorra a fémipari vállalatok, s kellett a munkaeszköz. Egy évig dolgoztam ott, aztán elmentem Kolozsvárra, felvételiztem a mérnöki egyetemre, de egy év után otthagytam. Nehéz volt, mert románul kellett tanulni, és annyira nem tudtam a nyelvet. Visszamentem Brassóba, egy hadiüzemben, a Metromban dolgoztam 1962-ig. Akkor megnősültem, és mivel lakást nem kaptunk – ott akkor magyarnak nem adtak –, s a tanítónő feleségem nem tudott álláshoz jutni, hazajöttünk, és Köpecbányán helyezkedtem el.

Három évtized három váltásban
− Akkor indult a brikettgyár 145 emberrel, három váltásban. Kellett négy mester és egy technikus, és Boros igazgató – aki minden jelentkezővel személyesen állt szóba – engem első szóra alkalmazott. Tizenkét évig dolgoztam ott, három váltásban, porban, gázban, amitől sokan megbetegedtek, én azonban kibírtam. A feleségem viszont szívbeteg volt, gyakran szorult orvosra, és mivel Baróton nem volt szívorvos, Sepsiszentgyörgyön kezdtem érdeklődni. 1974-ben megalakult az autóvillamossági vállalat (az IAEA, amelyet „Jájá” néven emlegetnek ma is), és ott is felvettek azonnal. Meg kellett szoknom, hogy már nem tonnában mérjük a termelést, hanem darabszámra, ez nehéz­séget okozott, de belejöttem. Fél évig ingáztam, aztán kaptunk egy lakást a Csíki negyedben frissen épült tömbházban, így egyesült a család.
1980 és ’84 között megint változtattam: elmentem a kőröspataki bányához, mert ott több fizetést adtak. De nem érte meg, a szabadban esőben, hóban túlóráztattak, azt már nem fizették meg, így visszamentem a Jájába. Akkor került oda Lőrincz József volt brassói osztálytársam igazgatónak. Kommunista meggyőződésű ember volt, az is maradt, járok hozzá időnként tiszteletből mint régi osztálytárs, mert két éve nem tud lábra állni. Viszek neki ezt-azt – ma reggel is ott voltam, tormás almát és három miccset vittem, mert azt nagyon szereti –, megrendelem neki az újságot, kifizetem a számláit, virágot viszek a temetőbe helyette, és évente egyszer újrafestem a kopjafáit. Amíg ott voltunk mindketten a gyárban, nem állt szóba velem – mással sem, nem is volt népszerű –, egyszer fordultam hozzá a szabadságos kérvényemmel, akkor is a műszaki igazgatóhoz küldött. Az történt, hogy Ceauşescut várták gyárlátogatásra, és emiatt senki vezetőt nem engedtek el, engem sem, mert főmester voltam a fröccsöntőrészlegen. Ott is három váltásban dolgoztunk, fárasztó volt, és mivel a főelvtárs csak nem jött, kértem, hogy engedjenek szabadságra...
 Nehéz idők voltak, az áramot folyton kikapcsolták, mert spórolni kellett vele. Akkor sok gyár volt, nagy fogyasztás, és volt egy ember a villanytelepen, akinek az volt a dolga, hogy figyelje a hálózat terhelését, és szakítsa meg az ellátást, ha bizonyos értékekhez közelít a mutató. Muszáj volt, mert ha túlléptük a megszabott keretet, a városvezetőket nagyon megdorgálták, a fizetésük is bánta... Hát ő hol ezt, hol azt a gyárat kapcsolta ki, olyan is volt, hogy ötször-hatszor egy délután. Mi emiatt sokat mérgelődtünk, mert a műanyag előbb megolvadt, bizonyos hőmérsékleten ment az öntőformába, és ha belehűlt, ki kellett mindent pucolni. Vékaszámra dobtuk el az anyagot, telt az idő, és nem volt termelés, fizetés is ahhoz mérten... Sok szerszám kopott volt, mert a négyfalusi anyavállalattól használtan kaptuk őket, ezért sora volt a késztermékeknek, adott pillanatban harminc nő is ott dolgozott a kiöntött műanyag pucolásán, gyertyafénynél, pokrócba bugyolált lábbal, mert fűtés sem volt. Rendre megvágták a kezüket, és még kötszert sem adtak, én vettem nekik a patikából. A napi norma elég magas volt, és emelték is közben, de ha nem volt áramszünet, el lehetett végezni. Éjjel persze nehezebben ment, olyan is volt, hogy a munkadarabbal a kezében aludt el egy-egy ember. De feltaláltuk magunkat, mert tűz-víz dolgozni kellett: éjjel jött a szekus ellenőrizni – de nem a kapunál, hogy szóljanak nekünk, kulcsa volt az igazgatói bejárathoz –, mindig váratlanul, és ha valamit nem talált rendben, másnap már hívatták az embert a párttitkárhoz. 1990-ben mentem nyugdíjba, de az embereim most is megismernek, köszönnek, ha találkozunk.

A család öröm és gond is
– Gyermekünk kettő lett, Csaba 1962-ben, Erika 1965-ben született, legkedvesebb emlékeim hozzájuk fűződtek. Amikor kicsik voltak, vittük őket Barótra, minden olyan közel volt... A Mikóban végeztek, és mindketten Kanadában élnek. Csaba 1986-ban kiment Magyarországra kirándulni néhány osztálytársával és barátjával, és az utolsó pénzén felült egy bécsi buszra. A határon egy román tiszt leszállította őket, mert rájött, hogy meg akarnak szökni, de aztán elengedte azzal a kikötéssel, hogy csak erre ne jöjjenek vissza, ha rosszul alakul valami. Bécsben a fiam elment egyenesen a rendőrségre, onnan táborba küldték, ahol egy kanadai megbízott munkaerőt válogatott, főleg fiatalokat. A barátnője tudott angolul, így került a listára. Kihelyezték vidékre, és fél év múlva jött a repülőjegy, amelynek az árát később lassacskán levonták a fizetéséből. Előbb nyelvtanfolyamra járt, de kapott egy garzonlakást és segélyt, kijött belőle. Munkásként kezdte, de most már egy építkezési vállalkozás vezetője, szép háza van, két autója, még egy kis hajója is. Talán édesapám öröksége a tengerhez való vonzódás. Egy saját és két nevelt fia van, egy-két évenként jönnek látogatóba, én is voltam háromszor náluk, Toronto közelében laknak, tényleg nem is lehet összehasonlítani az ottani és itteni viszonyokat: ég és föld, habár ott is vannak gondok, csak nem annyira szembetűnőek.
Erika kislányom 1989-ben ment ki a bátyját meglátogatni, levittük Bukarestbe a repülőhöz, ott érte a forradalom Kanadában. Ott maradt, férjhez ment, van neki is egy fia, jól élnek. Telefonon szoktam velük beszélni, mert internetem nincs, nem is kell. Feleségem 15 éve meghalt, azóta egyedül élek a négy szobában, ami sok is nekem már egyedül, de ebben a korban nem változtatok: ha meghalok, a gyermekeknek jól jön majd, ha nagyobb árat kapnak érte. Haza már nem telepednek, nincs miért, mindkettejük házastársa magyarországi, nem tudnak románul, és mire is jöjjenek, nyomorogni?
A köpeci házat eladtuk, a földekkel azonban zátonyra futottam, mert sok az utánajárás: három testvérem utód nélkül halt meg, és ahhoz, hogy el tudjak adni valamit, előbb a nevemre kell íratnom: az egyik bátyámról kolozsvári, a másikról brassói, a nővéremről, aki férjnél sem volt, baróti közjegyzőnél kell a hagyatékot rendezni.
Legtöbb gondunk a feleségem betegségével volt. Arra ment el a megtakarított pénzünk, mert kellett járni az orvosokhoz. Magyarországon műtötték, mert itt nem lehetett, és amikor mentünk, mindig vittünk valamit. Pénzt nem vettek el, de a konyakot és azt az erős vásznat elfogadták. Hat hónaponként Brassóba kellett járni ellenőrzésre, itt a hivatalnokok pedig folyton dolgozni akarták küldeni. Háromszor is munkába állt, de nem bírta, nehezteltek rá a nyugdíjosztályon is, hogy annyit változik a helyzete. Harmadosztályú nyugdíjat kapott, az kenyérre és vízre sem volt elég.
Kínos volt nagyon, amikor porcióra kaptuk az élelmiszert. A feleségem nem tudott sokat sorban állni, és másfél órákat kellett várni sokszor a kenyérre is. A tojást az illyefalvi úton adták, lementem oda gyalog reggel ötkor, álltam két-három órát sorban, hazavittem, még lementem kenyérért, és alig értem be kettőre jól átfázva a második váltásra a gyárba. Karácsony, újév, május 1., augusztus 23. tiszteletére még adtak egy-egy kiló friss húst, de év közben csak fagyasztott csomagokat, amelynek fele víz volt, és ahogy kiolvadt, elfolyt. A bányászoknak volt külön üzletük, ott kétnaponként legalább kenyeret és szalámit lehetett venni, akkor vettünk az ismerősöknek is.

A nyugdíjas túrázó
– Kirándulni mindig szerettem, de csak nyugdíjasan értem rá igazán. A régi rendszerben két vasárnapot dolgoztunk, ezért legjobb esetben havonta kétszer mentünk a hegyekbe. 1990-ben az újságból értesültem, hogy megalakult az EKE, így lettem tag, és attól kezdve rengeteget jártam, Háromszéken kívül Brassó, Csík, Maros, Kolozs megyében is sokfelé. Voltak nálam idősebbek is, ketten, de meghaltak, most már rajtam a sor... Eleinte románok is jártak velünk, aztán elmaradtak. A fiatalok is kikoptak, ahogy az iskolát elvégezték, és most már én is nehezebben mozgok. Tavaly még elmentem a könnyebb túrákra, de gyalog hamar kifáradok, a bal lábam nehezen melegszik be. Ha néhány száz méterenként meg tudnám pihentetni, jó lenne, de kevés a pad a városban, amelyre útközben leülhetnék. Most inkább biciklivel járok, az átveszi a súlyomat, és támaszkodni is tudok rá.
Karácsonnyal, más ünnepekkel már nem foglalkozom. Elvagyok, nézem a tévét, olvasok. Különösen a történelmet és az útleírásokat, túrakönyveket szeretem, de a Háromszéket is nagyon várom, külön postaládát szereltem fel neki a lépcsőház bejáratán kívül. A szomszédokkal barátságot tartok, a szomszédokkal mindig jóban kell lenni, különösen az én koromban. A kosztra gondom nincs, már mindent meg lehet venni, ebédet pedig főznek nekem, ezért fizetek havonta 350 lejt, másra nem nagyon költök. Soha életemben nem dohányoztam, a katonaságban kapott napi 8 szál cigit is mindig továbbadtam. Autóm nem volt, egy oldalkocsis motorkerékpár képezi a gépesített korszakomat. Biciklim több is van, amíg bírok, tekerek még.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 1156
szavazógép
2018-01-05: Nyílttér - Ferenczy L. Tibor:

Egy különleges kettős koronázásról

Az egykori román király halála felkeltette az érdeklődést a királyság intézménye és a királyok személye iránt. A ma élők zöme olyan korban született, amikor nem tanulhatott igazi történelmet, csak annak a kommunista rendszer szája íze szerint átírt változatát: jómagamnak és kortársaimnak például anyanyelvünkön csak a parasztfelkeléseket és a munkásosztály sztrájkjait, illetve azok vérbe fojtását kellett bemagolniuk, ha nem akartunk négyessel hazatérni. Nem bukhattunk meg, ha tovább akartunk lépni az elemi oktatáson, és máshonnan nemigen tudtuk kiegészíteni hiányos ismereteinket: a hírhedt Securitate figyelme arra is kiterjedt, hogy mit olvas az erdélyi magyar. Tanú erre minden politikai fogoly, a koncepciós perek áldozatai, az 1956-os elítéltek, a túlélők visszaemlékezései...
2018-01-05: Belföld - :

Romániával egyesülne három bolgár megye

Három északnyugat-bulgáriai megye lakóinak szervezne népszavazást, hogy Bulgárián belül autonómiát vívjanak ki, vagy egyesüljenek Romániával – közölte a Nova televízióval Boris Kamenov, aki a bulgáriai korrupcióval indokolta kezdeményezését.