Ennek a szerencsétlen, egyesek által politikai cafkává degradálódó országnak uniós hátul kullogóként nincs ma egyéb gondja, mint a farukat riszáló, tangabugyis, papagájszínekben tetszelgő ,,másságosok", a szexuális kisebbségből közszemlére kitett apokaliptikus mutatványokkal kitörni kívánó, a lakosságot és a közízlést provokáló sugárúti felvonulásának a körbefilozofálása.

Ezt az egész pesti vircsaftot távolról nézvést nem titkolt ellenszenvvel nézzük azért is, mert ha vannak is a meleg csoportoknak, testületeknek — minek nevezzem? — értékteremtő személyiségei — márpedig vannak —, leginkább nekik árt ez a nem homoszexuálisok millióit szándékosan provokáló, magmutogatós, altesti fehérneműt riszáló közúti és köztéri bohóckodás.

Mi, vidékiek szerencsénkre — minősítsenek bár provinciálisnak — nem kerülünk fizikai közelségébe ennek a meleg seregszemlének, de a képi és hangi közvetítés, a jelenség körül kavarodó, országvezetési szintre feltornászott álvita egyáltalán nem tölt el semmiféle melegséggel, s az az érzésünk, hogy mi, határon kívüliek most, a múlt század két világégése és igazságtalan országdarabolása után Budapestet harmadszor is elveszítjük. (Legfrissebb információként halljuk azt a kormányzati körökből származó hírt, hogy a határokon túl is ,,vége az etnikai politizálásnak".)

No, azért ne adjuk fejünket búsulásra. A magyar közvélemény eddig soha nem tapasztalt mértékben utasítja el az életfelfogásától és életvitelétől idegen, a hálószobából vagy egyéb bensőségesebb helyek intimitásából az utcára kiteregetett szemérmetlenséget, amelynek társadalmi veszélyességét mélyen és minden melegség nélkül átérzik azok a százezrek, akik szerencsétlenségükre olyan helyen élnek, ahol ez a provokatív magamutogatás kormányzati támogatásban részesül.

Az egész pesti meleg büszkeséges randalírozásnak van azért egy fontos hozadéka: véleményt szabad nyilvánítani tojásdobálással is. A többi majd eldől a választások alkalmával.