A második világháború utáni magyar―román párt- és államközi kapcsolatokat egyszerre jellemezte a kölcsönös szembenállás és a kapcsolatok baráti jellege fenntartásának szükségessége.
Miközben az államközi kapcsolatok bővítését több kérdés is nehezítette (Erdély, a magyar kisebbség helyzete, a Romániában lévő magyar javak zárolása stb.), mindkét kisállam csak szemlélőként nézte az új világrend, a bipoláris világrendszer kialakulását. Ezekben a folyamatokban a térség kisállamai csak másodlagos szerepet kaptak, diplomáciai mozgásterük folyamatosan szűkült. A mozgástér szűkülésével párhuzamosan a térségben, még ha államonként változó eltolódásokkal is, de 1944 és 1948 között végbement az egyes országok politikai rendszerének szovjetizálása és az országok szatellitálódása.
A második világháború utáni vesztes státusába kellett a két országnak a belső átalakulásokkal párhuzamosan felmerülő vitás kérdéseit megoldania. A konfliktusok megoldását, vagy legalábbis egy mindkét fél által elfogadott status quo kialakításának szükségességét erősítette, hogy mindkét kormány meghatározó ereje a kommunista párt volt, és a szövetségesek közötti ellentétek elmélyülésével arányosan jelentkezett ez mint szovjet államérdek.
A két állam mozgásterét csökkentette, hogy a békeszerződések aláírásáig (1947) csak korlátozott szuverenitással rendelkeztek, és a szovjet befolyás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság mind a kül-, mind a belpolitikában erőteljesen éreztette jelenlétét.
A Groza-látogatás fontosságát növeli az a tény, hogy a békeszerződések után szuverenitásukat visszanyert kelet-európai országoknak az egymás közötti viszony rendezését célzó külügyi munka első fontos lépése volt. Magyarország — Romániával ellentétben, amelynek a két világháború közötti kapcsolatrendszert felhasználva sikerült rendeznie kapcsolatait a szomszéd államokkal ― nem tudta legyőzni szomszédai bizalmatlanságát. Erről számol be Rákosi Mátyás a Molotov szovjet külügyminiszterrel 1947. május 7-én folytatott moszkvai megbeszélésen: ,,Mind a mai napig nem sikerült jó és szilárd helyzetet teremtenünk a Duna-medencében. Jugoszlávia nem támogathat bennünket, mivel bármely, felénk irányuló lépését Csehszlovákia úgy értelmezné, mint Csehszlovákia elleni lépést. Ily módon zsákutcába kerültünk. P. Groza román miniszterelnök közelgő magyarországi látogatása, amelynek célja ― állítólag ― a román és a magyar kultúra hetére tervezett rendezvények megbeszélése, nem más, mint Tildy kacérkodása a románokkal."
A Groza-látogatás a magyar külpolitika számára kitűnő lehetőség volt arra, hogy a román miniszterelnök baráti látogatása révén kitörjön az elszigeteltségből. A találkozó időpontja is fontos volt a magyar kormány számára, hisz a kormány napirendjén (1947. május 1.) épp a csehszlovákiai magyarok áttelepítése szerepelt. A román látogatás azt bizonyíthatta volna, hogy Magyarország képes jószomszédi kapcsolatokat ápolni. A látogatás fontosságát mutatja, hogy a csehek ― Groza beszámolója szerint ― a látogatás előtt jegyzéket küldtek, amelyben kifejtették, hogy ,,szilárdan tartják magukat az álláspontjukhoz, vagyis hogy »kizavarni minden magyart Csehszlovákiából«, értésemre adva ezzel, hogy mihez kell magam tartanom Magyarországon, ha szóba kerül a kérdés". A román delegáció budapesti tárgyalásai során nem érintette a magyar―cseh kapcsolatokat. (...)
A jugoszlávok azt szerették volna, ha a román miniszterelnök először Jugoszláviába látogat. Groza szerint Tito aggályai abból eredtek, hogy magyarországi útját úgy lehet értelmezni, mint ,,kísérletet arra, hogy egy erősen angol―amerikai befolyás alatt álló országot részesítsek előnyben Jugoszláviával szemben, és attól is tartottak, hogy megváltoztathatom külpolitikai nézeteimet". Groza ki is fejezte készségét, hogy a látogatás előtt két napra leutazik Belgrádba, azonban erre végül csak 1947. június 7―9-én került sor.
Groza az Ivan Zaharovics Szuszajkov tábornokkal, a SZEB romániai elnökhelyettesével 1947. május 7-én folytatott megbeszélésen kifejtette látogatása célját: elérni, hogy a magyarok önként elismerjék az erdélyi kérdés végleges lezárását (a békeszerződés keretei között); megszilárdítani a kommunista párt helyzetét Magyarországon; világosan megmondani a magyaroknak, hogy Románia teljes egészében a Szovjetuniót követi, ahhoz igazodik, és javasolni, hogy egyszer s mindenkorra csatlakozzanak ehhez a politikához; csapást mérni az angol és az amerikai propagandára.
Kifejtette, hogy a látogatás legfontosabb célját elérte, a magyar kormány, a politikai pártok képviselői előtt Tildy Zoltán köztársasági elnök kijelentette, hogy ,,a maga és a magyarok nevében Erdély kérdését lezártnak tekinti, és önként, bár fájó szívvel, elfogadja azokat a párizsi döntéseket, amelyeket e kérdésben a békeszerződésben rögzítettek". A román kormány számára fontos volt annak demonstrálása, hogy a magyar kormány elfogadja a párizsi békét.
A magyar közéletben 1946 szeptemberétől ― a párizsi békekonferencián elszenvedett területi veszteségek után ― mintegy kárenyhítésként, veszteség-optimalizálásként jelentkezett a dunai föderáció terve. A tervnek a magyar közírásban nagy irodalma van, Kossuth és Jászi is foglalkozott a kérdéssel. (...)
A második világháború utáni föderációs törekvések azonban több lényegi különbséget mutatnak az 1944 előttiektől. Ezeket Gyarmati György a következőképpen összegzi:
a) A föderáció eszmekörét nem a marginális erőt képviselő elsődlegesen ellenzéki, illetve emigrációban levő gondolkodók, politikusok, társadalmi-politikai irányzatok képviselték, a második világháborút követően a térségben az integráció egyes változatai a kormányzati politika részévé váltak, a nyílt és hivatalos külpolitikába szervesültek.
b) Ezúttal győztesek és vesztesek kézfogási kísérletéről beszélhetünk. Ez alkalommal mindenesetre a mellékgyőztes és mellékvesztes kisállamok hajlottak arra, hogy maguk is keressék a de iure (nagyhatalmi) békerendezésen túl a de facto megbékélés és a regionális kisállami kollektív biztonság módozatait.
c) A fegyvernyugvást követően a peacemaker nagyhatalmak mindinkább kitapintható egymás ellen fordulása közepette egy regionális ,,különbéke" alternatíváját fogalmazták meg a társulni igyekvők a hidegháborús kontinens-szétszakítással szemben, azonban ez a fajta nagyhatalmi politika mögé való felsorakozás alternatívájaként megjelenő kisállami konszenzuskeresés sértette a Kreml érdekeit.
d) Ezen törekvések főként az érintett kisállamok kommunista vezéralakjainak nevéhez kötődnek ― kivétel a ,,társutas" P. Groza ―, de ettől még korántsem tűnik a föderációs gondolat képviselete Moszkvából generált, rejtőzködő ambíciónak. G. Dimitrov és J. B. Tito nevéhez már addigi életútjuk alapján is társítható volt a kommunista ideológián és politikán belüli ,,másképp gondolkodás".
A föderáció megvalósulásának Bulgária, Jugoszlávia és Albánia esetében volt a legnagyobb esélye, itt történtek meg az ez irányba mutató első konkrét lépések is. A román―magyar vámunió és a határok légiesítése tekintetében Groza rokonszenves nyilatkozatai ellenére a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét ― melyekről a miniszterelnök oly sokat beszélt ― komolyan fontolóra vette volna. Gabriel Richard kolozsvári francia konzul a magyar―román viszonyt elemezve 1947. március 31-i jelentésében kifejtette, hogy a két ország erőfeszítéseket tesz az enyhülés érdekében, hogy ezáltal előkészítsék a terepet a megbékélésre, másrészt ,,a két nép közötti kapcsolatokat illetően nem helyénvaló, mert gyanakvóak, érzékenyek és túl mély sebek választják el." A vámunióról és a vízumok kölcsönös eltörléséről megállapítja, hogy egy időben gyakran hangoztatta a miniszterelnök, például a marosvásárhelyi és a kolozsvári beszédeiben (1946. október 20., illetve 27.), azonban ez a tervezet nem talált kedvező fogadtatásra egy külügyi tényezőnél, amelytől mindkét állam függ, és utána a lapok nem írtak róla.
A Román Kommunista Párt az utazást megelőzően megtiltotta Grozának, hogy a témáról tárgyaljon, és Groza tartotta is magát az utasításhoz. Groza a vámunió lehetőségét nem csak a magyar diplomatáknak (Réczei László, Nékám Sándor, Sebestyén Pál), hanem egyes nyugati diplomatáknak is, például Burton Berry brit diplomatának is kifejtette 1946 augusztusában. Elmondta, hogy a balkáni és kelet-európai országok kapcsolatainak látványos szorosabbra fűzését tervezi, ennek érdekében a választások és a békeszerződések aláírása után az államfőket meghívja Bukarestbe. Gazdasági uniót tervezett Ausztriától a Duna-deltáig, belefoglalva Lengyelországot is, és kevésbé politikai föderációt. Burry kérdésére válaszolva kifejtette, hogy beszélt erről Sztálinnal, és ő nem ellenezte ezt. Groza már a két világháború között támogatta a föderációs törekvéseket. A háború után meg volt győződve arról, hogy az erdélyi kérdést csak a magyarokkal való kiegyezés esetén lehet tartósan rendezni, ennek érdekében jelentős engedményeket tett főleg oktatási és kulturális téren, de ezzel párhuzamosan lassan felszámolták az önálló magyar intézményrendszert. Minden valószínűség ellenére egy, a diplomáciában nagyon gyakori szereposztás történt a magyarbarát Groza és a nemzetállami érdekeket megjelenítő Dej között. A Román Kommunista Párt, amíg nem sértették a párt- és a szovjet érdekeket, teret engedett Grozának, hogy eljátssza a magyarbarát szerepet, amelynek része volt a vámunióról és a határok spiritualizálásáról szóló diskurzus. Azonban 1947 elején megváltozott a nemzetközi helyzet, és a hidegháborús szembenállás jegyében megtiltották a vámunió propagálását. Vasile Luca pénzügyminiszter, a Román Kommunista Párt nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó egyik legbefolyásosabb politikusa 1947 májusában a regionális együttműködési törekvéseket a világháború idején felmerült churchilli elképzelések egyenes ági leszármazottjának tartotta, ami ― szerinte ― egyik rafináltan tovább éltetett változata a Nyugat szovjetellenes machinációinak.
Groza ellentmondásos magyarságpolitikája és egyáltalán ellentmondásos személyisége még nincs részletekbe menően feltárva, de a román kormány külpolitikájáról megállapítható, hogy a látványos gesztusok ellenére (Groza-látogatás, Dinnyés Lajos miniszterelnök bukaresti útja) a román pártvezetés bizalmatlansága továbbra is fennmaradt az esetleges magyar revíziós követelések miatt, és ezért szomszédjától teljesen elzárkózott. A román kommunista vezetés a két ország barátsága előfeltételének tekintette, hogy a hivatalos Magyarország szüntesse meg érdeklődését az erdélyi magyarság iránt.
